Húsvét előtt néhány nappal napvilágot láttak a Népszámlálás 2011 országos adatai. Drasztikusan, 2 és félszeresére (2,7 millióra!) ugrott azok száma, akik nem kívántak nyilatkozni arról, melyik felekezethez tartoznak. A történelmi felekezetek döbbenetes zuhanása...
Nem tudom, mennyire igaz, hogy elaludtunk, vagy pedig csak a történelmi folyamatok gyűrűztek be egyházunkba, reformátusságunkba is, egy mindenesetre tény: majdnem félmillióval kevesebben vagyunk, mint tíz éve. Tény az is, amit a tegnapi reposzt írás egyik hozzászólója említ, hogy az adatfelvétel fonákságai is hozzájárulhattak a megdöbbentő számokhoz. Ugyanakkor a nyilvánosságra hozott adatok csak megerősítettek sokunkat abban, amit mindnyájan tudtunk, tudunk: reformátusságunk, egyházunk válságban van, melyből meg kell találni a kiutat. Most már csak arra kellene választ találnunk: merre van a kiút? Merre keressük a megoldást? Hová menjünk?
Történelmi folyamatokon a Nyugat-Európában megfigyelhető csökkenő keresztyén-keresztény egyháziasságot, valamint a magyarság lélekszámának csökkenését értem. Úgy gondolom, ezek is közrejátszottak a számok ilyetén alakulásában, hiszen nem szabad elfelejteni: nem valamiféle burokban élünk, hanem mi is alanyai vagyunk mind a magyarországi, mind az európai történéseknek. Éppen ezért nem elég csak az egyháznak, annak vezetőinek, lelkipásztorainak vagy éppen tagjainak a felelősségét hangsúlyozni, hanem észre kell vennünk azokat az eseményeket, melyek hatnak ránk, formálják a körülöttünk élők gondolkodását, viselkedését.
Mindenképpen meg kell említenünk azt, amit a tegnapi cikkhez érkezett hozzászólások között olvashattunk, ez pedig a kérdőívek kitöltésének a módja, valamint a kérdezőbiztos személye. Minket konkrétan hetekig nem is kerestek (!), mi jelentkeztünk a határidő végéhez közeledve, hogy minket még nem számoltak meg! A hozzánk tartozó négy gyülekezetben majdnem mindenhol több reformátust ismerünk és tartunk nyilván, mint ahányan a számadatok tanúsága szerint az adott községben reformátusnak vallják magukat. Nem feltétlenül kell rögtön szándékosságot gyanítani, ám az emberi tényezőt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, amikor statisztikai adatokat böngészünk.
Ezek természetesen érdemben semmit sem változtatnak az alapvető helyzeten: válságban vagyunk. Ám azt sem szabad elfelejteni, hogy minden válság egyben lehetőség is: lehetőség az együtt gondolkodásra, a közös cselekvésre és változásra. Persze csak akkor, ha valóban megoldást akarunk, és valóban készek vagyunk tenni is mindezért.
Úgy vélem, jelenlegi válságunk megoldását alapvetően két részre oszthatjuk: egy lelki és egy szervezeti, gyakorlati részre. Egyik nincs a másik nélkül, a kettőt nem lehet különválasztani. Hadd tegyem meg –látszólag- mégis, kizárólag az átláthatóság miatt.
Talán a legfontosabb az a lelki részhez tartozó kérdés, hogy akarunk-e valamit is kezdeni a fennálló helyzettel? Feszít-e, idegesít-e, álmatlan éjszakákat okoz-e, hogy itt tartunk? Őszintén, igazán, kendőzetlenül szembe akarunk-e nézni a tényekkel? Nem biztos, hogy olyan egyértelmű a válasz. Képzeljünk el egy nagyvárost valahol Magyarországon, ahol jelentős a lakosságszám, viszonylag sok a református, sőt, hála a város stratégiai helyzetének és a munkahelyek bővülésének, van remény arra, hogy még többen költözzenek ide. Szükség lenne arra, hogy a református potenciál erősödjön és növekedjen, hogy még több emberhez érjen el általunk az evangélium. Az egyház vezetői, felismerve a helyzetet, meglátogatják a gyülekezetet, és közlik a presbitériummal, hogy –ha ők is jónak látják- szeretnének egy másik gyülekezetet létrehozni a városban, hogy nagyobb súllyal legyenek jelen a városban. Fogalmazzunk elegánsan: a presbitérium egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, a szándékot a parókiális jogba történő beavatkozásként értékelték, és nem engedték egy másik református gyülekezet megalakulását! A példákat vég nélkül lehetne sorolni. Ha komolyan vesszük a válságunkat, ha komolyan megoldást akarunk, akkor a fontosnak tűnő, ámde sokszor kicsinyes, önző és káros emberi érdekeinket félre kellene tennünk. Szerintem ez elemi érdeke mindnyájunknak.
Írásom további részében szeretnék áttérni a gyakorlati kérdésekre. Egyrészt azért, mert a népszámlálással kapcsolatban keletkező írások döntő része a lelki oldallal foglalkozik majd, másrészt azért, mert nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a válságunk döntő része szervezeti, gyakorlati hiányosságokból fakad.
Az egyik, engem leginkább foglalkoztató gyakorlati kérdés: van-e stratégiánk? Tudjuk (?), hogy nagyjából hol tartunk, de tudjuk-e, hová akarunk kilyukadni? Vajon mit szeretnénk elérni? Hogyan szeretnénk látni az egyházunkat tíz, húsz év múlva? Mit kell tennünk ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk? Úgy hiszem, egy igazán jó stratégia megalkotásához idő kell, hiszen fel kell térképezni a meglévő helyzetet, és konkrét válaszokat kell megfogalmazni.
Másrészt fontos lenne egyfajta társadalmi egyeztetés is az egyházon belül, hiszen nem biztos, hogy néhány kiváló, ugyanakkor elfoglalt ember egy bizottságban teljes mélységében látja a jelent és meg tudja fogalmazni a jövőt.
A stratégia kiindulópontja a marketing. Jó lenne megfogalmaznunk egy képet, megalkotni egy arculatot, melyet következetesen képviselünk, és emellett jól reklámozunk.
Az én véleményem az, hogy a református egyház jelen pillanatban a múlt, a hagyomány, az idősek egyháza, ezzel együtt a fogyatkozás, az elmúlás egyháza. Pedig én azt szeretném, ha a fiatalok egyháza, a családok egyháza lennénk. Miért? Mert ők a jövőnk!
Lapozzunk végig egy egyházi folyóiratot, nézzünk meg egy gyülekezeti beszámolót, vagy figyeljük meg, kik alkotják a presbiteri, nőszövetségi szervezeteket. De ennél egyszerűbbet is tudok: kik járnak vasárnap templomba? Csupa idős, ősz hajú ember, természetesen többnyire hölgyek. Fiatalok csak elvétve, mutatóba találhatók, egy újság ifjúsági oldalán, többnyire úgy, hogy körbe ülnek egy asztalt, vagy feszülten figyelnek egy előadót. (Vonzó kép, az már egyszer biztos!) Istentiszteleten alig-alig találkozunk velük, gyülekezeti háttérrel csak kevesen rendelkeznek, ám annál többen sodródnak a Golgota Gyülekezet alkalmaira. Programjaink döntő része is inkább az idősebb korosztálynak szól. (Ennek meglehetősen egyszerű oka van: ők különösebb erőfeszítés nélkül, úgyis eljönnek!)
Nyilván nem arról van szó, hogy a két korosztályt szembe kell állítani egymással. Isten ments attól, hogy bárkit megbántsak azért, mert idős, és kétségbe vonjam a hitét, odaszánását, munkáját. Ha ők nem lettek volna, ha ők nem lennének, akkor most sokkal szomorúbb kép tárulna elénk. Hálás vagyok az elvégzett munkájukért, odaszánt életükért, hűségükért. A baj az, hogy amíg ők jelen vannak, a fiatalok, a családok, a gyerekek szinte teljesen hiányoznak az istentiszteletekről, a szervezeteinkből, egészében véve arról a fényképről, amit református egyháznak hívunk.
Kulcskérdésnek tartom a református lelkészképzés ügyét. Bajnokságot nyerni ugyanis botlábú focistákkal nem lehet.
Nem akarom megbántani saját magunkat, vagyis a lelkészi kart, de néhányunkról elképzelni sem tudom, hogyan, mi módon kaphattak lelkészi diplomát. Itt nem elsősorban szellemi hiányosságra gondolok, bár ilyen is előfordul. Ám nagyon sokan közülünk egész egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy egy adott közösséget vezessenek, hogy tekintéllyé váljanak az iskolai vagy önkormányzati vezetés előtt, vagy éppen képviseljék a református egyház arculatát, Krisztus ügyét. A félreértések elkerülése érdekében: nem azt írom, hogy mindenkit, aki nem fiatal, jóképű, családos, jó kiállású, stb. zavarjunk el a lelkészi pályáról. Sőt, a külső mellett a belsőről, a lelkiségről is beszélek! Látnunk kell azt, hogy nem mindenki alkalmas vezetőnek, márpedig gyülekezeti, hitoktató, egyetemi, stb. lelkipásztorként egy adott közösség vezetését vállaljuk. Úgy vélem, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a lelkészi alkalmasság vizsgálatára, szűrésére, aki pedig nem alkalmas a lelkészi szolgálatra, az legyen kiváló szakember máshol, és jó keresztyén, hűséges gyülekezeti tag a mindennapokban.
Magyarországon jelenleg négy teológia működik, a felsőoktatásban végbement változások következtében mindegyik egyetemi diplomát bocsájt ki. Azt hinnénk, hogy a négy intézmény ontja magából a felkészült, rátermett, vezetésre alkalmas, egy adott szakterületre szakosodott lelkipásztorokat. Ehelyett inkább azzal szembesülünk, hogy alig-alig végeznek teológusok a teológián, akik pedig végeznek, azok „egyendiplomát” kapnak. (Hogy azzal a diplomával esetleg szolgálnak is, vagy pedig csak elüldögélnek valahol, az megint más kérdés.) Tehát nem képzünk városi, falusi lelkipásztorokat, mint ahogyan nem képzünk kórházi, egyetemi lelkészeket se, de nem foglalkozunk a külmissziós, azon belül is a külföldre költözött magyarokkal foglalkozó missziós lelkipásztorok képzésével sem, és a sort még folytathatnánk. Egész egyszerűen lelkipásztorokat képzünk, aztán azon belül mindenki keresse meg, mihez van érzéke, esetleg hol talál helyet magának. Sportnyelven szólva: egy labdarúgó akadémián nem sportembereket, nem is labdarúgókat képeznek, hanem kapusokat, hátvédeket, középpályásokat, csatárokat. Nem tud ugyanis mindenki gólt lőni vagy tizenegyest védeni. Hiába, univerzális szupertehetségek csak nálunk léteznek!
A népszámlálással kapcsolatban ezek a kérdések és válaszok fogalmazódtak meg bennem. Azt hiszem, nem találtam fel a meleg vizet, hiszen régóta beszélünk ezekről a kérdésekről, sokan ugyanazt fogalmazzuk meg, legfeljebb más felületen, másként csomagolva. Csak azt szeretném megtudni, hogy mikor kezdjük végre komolyan venni és megoldani őket? Ha nekiállunk, szerintem a kiutat is megtalálhatjuk. Gyerünk!
Hozzászólások