Itt-ott elsikkadni látszik a szolgálatra való elhívás jó rendje, a presbitériumok privilégiumnak tekintik a lelkész meghívásának és megválasztásának ügyét, afféle tehetségkutató versenynek, olyannyira, hogy olykor saját gyülekezeteik érdekeit sem veszik figyelembe, máskor pedig a határidők szorongatásában, a nagy kapkodásban még a legelemibb erkölcsi szempontoktól is hajlamosak eltekinteni. Ám az, hogy olykor akár egy évnél tovább is betöltetlen egy-egy gyülekezetben a lelkészi állás, miközben több tucatnyian vannak rendelkezési állományban, valami különös helyzetet mutat. Hűséghiányra mutat. Egy másik jelentés széthullásról beszél, és a közösség szolgálattevőinek megújulását sürgeti, legyenek azok lelkészek, presbiterek, hitoktatók, diakónusok.

Hűséghiány - reformatus.hu

Ízlelgetem a szót, ahogy végigolvastam a Dunamelléki Egyházkerület Közgyűléséről leírt tájékoztató sorokat. Fájdalmas szóösszetétel ez. Nem szoktuk így használni a hétköznapokban. Ott sokkal inkább hűtlenséget emlegetünk, bár szép lassan ez is kikopik a szótárból, mert túl ítélkező a PC szerint.

Eszembe jut a régi Edda sláger: „Ment a hűtlen nehéz fejjel Visszamenne, de ő már nem kell, Érzi, hálátlan lett sorsa, Keserű könnye arcát mossa.” Ez a dal még a hűtlenség fájdalmáról, keserű oldaláról beszél. Még valaki sír a hűtlensége miatt. Bár próbálja valami módon mentegetni magát: „Arra gondolt, őt ki szerette, ha szerette el mért engedte.”, valójában nincs visszaút, és ezzel a fájdalommal együtt kell élni, „a múltat ki nem tépheti szívéből”.
Hol van már ez!? Ma már a hűtlenség inkább erény: jó helyzetfelismerés, időbeni váltás, alkalmazkodás az új igényekhez, a lehetőségek kiaknázása és más, jól becsomagolt kifejezések mögé bújik. Erre tanít az eldobható világ: Dobd ki, ne tartogasd, ne foltozgasd, ne javítgasd, cseréld le, mert megérdemled, mert a te érdeked a fontos. Mert csak az újnak, a tökéletes csillogónak van értéke. Magaddal mérd a mindenséged, és ne mérd magad a mindenséggel, és főleg ne a mindenség Urával. A változatosság gyönyörködtet. A mindig más, a mindig új heve hajt előre, új örömmorzsákkal kecsegtet.
Ez a gondolkodási irány becsepegtette mérgét a tárgyi világon túl az emberi kapcsolatokba is. Eldobható, lecserélhető családalkatrészek lettek az apák, az anyák és a gyerekek. Kellő „legós” tapasztalattal és kreativitással elemeire bontható a család, összerázhatók az alkatrészek, aztán tetszés szerint lehet belőle valami újat építeni, esetleg néhány alkatrész kidobásával. Minél több a különváló/leváló alkatrész, annál jobban össze lehet keverni őket, s aztán egyre furcsább felépítmények keletkeznek. Mert építeni azért még szeretünk/ szeretnénk, bár az esetek többségében már nem a tartósság a cél, hanem az, hogy minél gyorsabban kész legyen, minél különlegesen egyedibb legyen, és minél inkább kifizetődőbb legyen a vállalkozás. Minél gyorsabban kitermelje a remélt hasznot. Ha nehézség támad, gyorsan csődöt kell jelenteni, majd rövidesen jön a következő próbálkozás más színben, más néven feltüntetve magunkat.
Ami a környezetünkben, a tárgyi világban szokványos, az akarva akaratlanul mintává lesz előbb utóbb a kapcsolatokat, embereket eltárgyiasító, ledegradáló társadalmi kapcsolatrendszerben is. Használunk, kihasználunk és el is használunk embereket. Ilyen rendben már szinte értelmezhetetlen szó a hűség.
Nem csoda hát, hogy ez a rossz minta nem hagyja érintetlenül az anyaszentegyházat sem. Hiszen egyházunk tagjai, presbiterei, lelkészei is benne élnek a világban. Ahol nincs igazi, biblikus alapú egyháztudat, nincs a Krisztus-test biblikus látásmódja, ott az egyház mint szervezet kerül előtérbe, és válik a vizsgálat, az értékítélet, a véleménynyilvánítás, a mérlegelés tárgyává. És valljuk meg némi önkritikával, hogy ez a szervezet még világi mércével mérve is igen sok kívánni valót hagy maga után, nemhogy krisztusi szemüvegen keresztül. A rendszer önmagában ezer sebtől vérzik. Ha a szervezet, a rendszer a hűség tárgya, nem csoda a hűtlenség, a hűséghiány. Mert ehhez nem érdemes, ellene mond a józan megfontolásnak, a saját érdekről nem is beszélve.
Szentlelkes egyházlátás és követendő hűségminták nélkül nehéz hűséget várni bárkitől, melyet csak tovább ront a jelen gondolkodásmód pressziója. Ez a kettő együtt óriás hűséghiányt produkál. Bár azt tanítja a tudományos gondolkodás, hogy valamennyire el kell távolodni a vizsgálatunk tárgyától ahhoz, hogy objektív képet alkothassunk róla, az egyházra ez így nem igaz. Sőt! Benne kell lenni, benne kell élni a Krisztus testben ahhoz, hogy közelítsünk mind jobban az egyház igazi valóságához, csodájához, és ezen a szemüvegen keresztül tűnjenek fel, és fájjanak külső nyomorúságai, szerkezeti/szervezeti hibái is. Ha tudjuk még csodálni, ha meglátjuk benne a lényeget, az a hűség jele. Ha fáj, ha szorít, ha nem hagy nyugodni, ha tenni akarunk érte, még az is a hűségen belül van. Ha már csak megélni akarunk belőle, ha már csak szervezetkritika van, ha már a menekülőpályát építgetünk, ha Isten terve mellett megvan a magunk B esetleg C terve is, az már hűséghiány.
De vajon van-e elegendő XXI. századi, releváns hűségminta? Nem hagyja-e a rendszer túlságosan magára a végeken küzdőket? Nem öli-e meg sokszor a szervezet a gyenge lábakon álló egyházlátást  idejekorán? Nem tart-e el a rendszer túl sok méltatlant és alkalmatlant egyfajta hamis diakóniából? Nem állítok, csak kérdezek, csak gondolkodom. Csak keresem az okokat, a kitörési pontokat, a változtatási lehetőségeket. Mert érdekel, mert izgat, mert örülök, ha jó, ha megy valami, és nagyon fáj, ha rossz, ha tönkremegy. Most épp belém hasított, és fáj a szó egyházammal kapcsolatosan: hűséghiány. Ez is a hűségben fáj igazán.

Hozzászólások