– Elképesztő luxusban élek. Minden este színházba megyek, ahová vihetem a Zeneakadémiáról a növendékeimet. Olyan emberek között dolgozom, akik – igyekszem jól kifejezni magam – nem utálnak, sőt úgy érzem, tartanak valamire. Gyalog járok, mert kétszáz méterre lakom a színháztól. Most már a lakás is egészen kiváló. A régebbi nagyon finoman szólva is hagyott kívánnivalót maga után. Útközben elhalmoznak az emberek a szeretetükkel. Nemrég az újságárus azt mondta: „Igazgató úr, örülünk, hogy itt van.” Ezt én külföldön nem kaptam meg. Ott mást kaptam, ami szintén gyönyörűség volt. Olyan – jó minőségű – életet élek, amelyet nagyon szeretek. Ez a lelki luxus...
Ízlelgetem ezt a kifejezést... Tetszik... Mint ahogy kifejezetten jó érzésekkel és érdekes gondolatokkal töltött el az egész interjú is, amelyben Gulyás Dénes, Kossuth-és Liszt-díjas operaénekesünk beszélt hivatásáról és életéről. Ebből az is kiderül, hogy nem a politikusi pálya, nem a külföldön is elismert művészi pályafutás és nem is a számtalan kitüntetés biztosítja számára ezt a bizonyos luxust... Hogy akkor mi...? Ezt próbálom körbejárni...
Szerintem ehhez kell először is – jobb híján nevezzük így – egyfajta színházi látásmód... Amikor az ember kívülről tudja nézni-látni-értékelni a saját életét is, akárcsak egy színdarabot... Amikor nem veszik el a történések és az események részleteiben... Amikor abba sem őrül bele, s nem kap idegbajt, ami körülötte történik... Például a nagyvilágban, a politikában vagy éppen csak úgy a közéletben... Igen, amikor az ember eljut arra a lakonikus bölcsességre, hogy színház az egész világ... Ennél már csak egy, ennél is – szó szerint – magasabb rendű szemléletmódot ismerek, amikor Felülről is képesek vagyunk nézni életünk valóságos színdarabját... Az Isten szemével... Az Ő szeretetén keresztül... Kár, hogy ebben az interjúban nem eveztek ilyen „égi vizekre” és nem tehetett bizonyságot hitéről, de életrajzi könyvéből (Mekkora Isten tenyere?) tudhatjuk, hogy nagyon is közel áll hozzá Isten világa, s nem csupán művész-volta miatt lépked egy kicsit a fellegekben... Szóval én úgy látom, hogy egy olyan színházi ember áll előttünk Gulyás Dénes személyében, akin látszik, szavaiból, énekléséből pedig kihallatszik a hármas harmónia... Harmóniában önmagával, a körülötte lévő világgal, s a fölötte lévő Istennel...!
Aztán ahhoz, hogy az ember úgy élhesse meg az életét, mint dőzsölést a lelki javakban, a hivatástudat is nélkülözhetetlen! Az elkötelezettség! Az meggyőződés, hogy egész létét áthatja, értékessé, sőt, maradandóvá teszi egy konkrét küldetés, egy életcél! Nem olyan régen volt egy beszélgetésem egy orvossal. Miután elmondtam, hogy mi a „szakmám”, s tettem néhány utalást annak nehézségeire, így próbált lelket önteni belém: „Gondolj arra, hogy ez az egyik legnagyobb hatalom a világon: formálhatod az emberek gondolkodását, érzéseit, lelkivilágukat...!” Azóta sokszor eszembe jut, hogy mekkora kiváltság is ez! Hasonló gondolatot fogalmaz meg Pál apostol is, amikor arról ír, hogy „Isten munkatársai vagyunk...” (I. Kor. 3, 9) Most így a tanév kezdetén hadd adjam tovább én is ezt a baráti biztatást kollégáknak, hitoktatóknak, pedagógusoknak, hogy fel a fejjel, s ne feledjétek, mekkora kompetencia birtokában vagytok, emberpalántákra, s már „kész” emberekre lehettek tudatformáló, életszemléletet alakító vagy éppen hitet építő és erősítő hatással! (S csak zárójelben jegyezném meg, hogy éppen ezért is szomorú és elgondolkodtató tény, hogy a kiégés, a burn out-szindróma éppen azokat érinti leginkább, akik nap mint nap emberekkel foglalkoznak, akikre azt mondjuk, hogy nem szakmájuk vagy foglalkozásuk, hanem hivatásuk van...!) Ezért is csodálni való, hogy a riportban Gulyás, aki a Zeneakadémián is tanít, a tanítást „munkának nem nevezhető valami”-nek aposztrofálta, s a világ legnagyobb élvezetének nevezte...!
Végül – úgy gondolom – hogy a lelki luxusra csak azok képesek, akikben megvan egyfajta belső szabadság! Vagy ahogy valaki megfogalmazta: az idő kitágításának képessége! A napokban olvastam Hans Ruesch: A hosszú árnyékok földjén c. klasszikus regényét az eszkimókról. S döbbenten konstatáltam magamban, hogy náluk nincs üresjárat... Az élet minden pillanata egy kíméletlen harc az életért, a létfenntartásért, a család, a faj fennmaradásáért... S negyven éves korukra elhasználódnak, energiájukat, életerejüket felőrli, felemészti ez a mindennapos létküzdelem. Vajon tudjuk-e értékelni, hogy – velük szemben – nekünk igenis van lehetőségünk, időnk, s talán szellemi és lelki erőnk is az élet méltóságának pluszaira, extráira, a lelki luxusra...!
Lelki luxus... Ízlelgetem ezt a kifejezést... Próbálom elhelyezni, beilleszteni egyházi, bibliai kontextusba... Két ige jut eszembe: „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.” (I. Tim. 6, 6) „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít" (Fil 4,13)