Újratemetés helyett megemlékezést tartottak Nyirő József tiszteletére Székelyudvarhelyen, ahol Kövér László arra buzdított mindenkit, adjon Nyirő-kötetet gyermeke kezébe.
Mi magyarok valahogy szeretünk újratemetni. Hogy ezt történelmi múltunk okozza-e vagy valami más, azt lehetne elemezni. Be kell vallani, én nem igazán tudok mit kezdeni ezekkel az újratemetésekkel. Félreértés ne essék, nem nagyjainkra való emlékezéssel van bajom, hanem ezzel az újratemetéses gyakorlattal. Miért kell valahonnan x év után kiásni porló maradványokat, és áthelyezni őket valahova máshova? Nem mindegy, hogy az a test, ami már elvégezte a feladatát és bekerült a földbe, hol nyugszik? Engem például abszolút nem izgat, hogy hol lesznek majd elhelyezve a poraim, ha ebből a világból eltávozom.
Nem arról beszélek, hogy szükséges-e valakinek megadni a végső tisztességet. Ez, azt hiszem, nem lehet kérdéses: mindenkinek kijár az emberhez méltó búcsú, épp ezért mélységesen elítélem a holtestek meggyalázását, a búcsú nélküli elkaparásokat, vagy amikor meggátolják, hogy a hozzátartozók elköszönhessenek utoljára a földi életre nézve. De ezzel az ügy fizikai része le is van zárva. A fizikai kapcsolat megszűnik a távozó és az itt maradók közt. Miért kell újra bolygatni azt, ami lezáródott? Nem a portól, néhány csonttól kerül valaki haza, ha külföldön van is eltemetve, hanem attól, hogy él-e az emlékezete, hatnak-e még gondolatai, vannak-e még, akik kötődnek hozzá?
Édesapám testvére 1956-ban elhagyta az országot, és egész Ausztráliáig sodorta a történelem. Tavaly megadatott számomra, hogy családunkból először eljuthattam brisbane-i sírjához. 37 évesen halt meg ott egy üzemi balesetben. Attól, hogy a porai nem itt Magyarországon nyugszanak, még itt él(t) köztünk az emlékezete, meg-megemlegettük/emlegetjük őt időnként, része a családnak. De még saját édesanyjának sem jutott eszébe, hogy haza kellene hozni a hamvait, és nem hiszem, hogy csak a lehetetlen politikai körülmények, és a bonyolult ügyintézés miatt. Ő is elfogadta, hogy ami történt, azon már semmit nem változtat, hogy hol van a végső nyughelye.
A mi református teológiánk bibliai alapon mindig is idegenkedett az ereklyekultusztól, tárgyak, emberi csinálmányok vallásos tiszteletétől. Értem én, hogy szeretnénk egy-egy évforduló, esemény, aktualitás kapcsán valakiről megemlékezni, de hogy miért kell ezt újratemetéssel összekapcsolni? Ennyire fontosak a porok? Egy újratemetés a pihenni térőnek már nem okoz se hideget, se meleget. Ha „haza is hozzák” valakinek a hamvait, az adott személy már soha nem tér vissza Magyarországra, vagy Erdélybe, vagy ide, vagy oda, csak a mennyei hazába. Ha viszont emlékeznek rá, nagyra tartják, akkor eltéphetetlenül úgyis otthon van az emlékezőkben magukban.
Akkor kinek van szüksége a porokra? Azoknak, akik emlékezni akarnak? Az emlékezésnek millióféle méltó formája van, ezt most hadd ne részletezzem. Minek kellenek oda elporladó hamvak? Hiszem már az ’első’ temetéskor megszűnik a fizikai kapcsolat azzal, aki meghalt. Akkor most mégis azt akarjuk visszacsempészni? Ennyire hozzá vagyunk ragadva az anyaghoz? Különösen ironikus számomra, hogy a legutóbbi újratemetést épp Pünkösdkor, a Lélek ünnepén akarták megrendezni, amikor a tanítványok azt tapasztalták meg, hogy a Jézussal való kapcsolat a fizikai síkról egy új, lelki síkra helyeződött át. „Hitben járunk, nem látásban.” – mondja az ige. Mindezek ellenére azt látom, hogy mennyire nehezen, vagy nem is tudunk elvonatkoztatni a fizikaitól, (vagy úgy is fogalmazhatnék: elengedni a fizikaiakat lásd otthon tartott urnák) mennyire szeretnénk visszafelé forgatni az idő kerekét.
Hozzászólások