Bogárdi Szabó István: Úgy vélem, hogy a nyugati civilizációban eluralkodó villifikáció (rágalmazás, becsmérelés) régi ügy. Nincsenek érvek, heves viták, csupán a másik megsemmisítése, tisztességének, emberi méltóságának és szavainak megkérdőjelezése. Gyakran egyházunkban sem diskurzus folyik, amelynek a végén konszenzus alakulhatna ki, ezért is kérem, hogy tiszteljük a másikat, mondjuk el az ellenérveinket, de a másik ember hitelét és őszinteségét ne kérdőjelezzük meg. - parokia.hu

Bizonyára csak véletlen, hogy Bogárdi Szabó István püspök május 10-én, a dunamelléki közgyűlésen elmondott beszédéből az a rész ragadott meg, amely az egyházban is tapasztalható durvuló vitastílusról szólt. Az pedig aztán totál véletlenszerű egybeesés lehet, hogy e negatív egyházi jelenségről a Reposzton az írásom nyomán kibontakozó vita jutott az eszembe. Természetesen az ügynökkérdésről van szó, amely – úgy tűnik – ma is képes hihetetlen indulatokat korbácsolni. Ami csak azt jelzi, hogy valami itt nagyon fortyog a mélyben. Pedig nem kellene, hogy így legyen, hiszen az e blogon vitatkozó felek nem egymással szembeni kibékíthetetlen álláspontokat képviseltek. Mindenki egyetértett abban, hogy múltfeltárásra szükség van. Csakhogy ez az elvi álláspont önmagában tartalmatlan, ha megnézzük a konkrét körülményeket. Nem véletlen, hogy a múltfeltárás megannyi kísérlet után rendre elakad.

Könnyű lenne a helyzet, ha a társadalmi valóság úgy működne, ahogyan az amúgy jogos erkölcsi igény megkövetelné. Nem úgy működik. Könnyű lenne a helyzet, ha az amúgy a rendszerváltás környékén sokakban élő általános vágyat az ördögi Kádár-rendszertől való katartikus megszabadulásra a társadalmi valóság követni tudta volna. Most már elmondhatjuk, nem így történt. A katarzis elmaradt.

Nem vagyok szakértő, se a téma kutatója, de egyszerű paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy mi okozta a múltfeltárás sorozatos kudarcait. Csak néhány szempont.

1., Egyik politikai erőcsoport sem volt benne érdekelt, hiszen akkor le kellett volna leplezni a „saját” embereket is. A rendszerváltás nem egyenlő az emberek leváltásával. Még ma is kérdés, hogy az első demokratikusan megválasztott parlament tagjai közül hányan voltak ügynökök.

2., A besúgóhálózat teljes felszámolása egész egyszerűen veszélyeztette volna az államapparátus vonatkozó részlegeinek a működőképességét. A régi hálózatban ott volt a szakértelem, a tudás, a tájékozottság. Csak egy naiv ember gondolhatja azt, hogy ezt a gárdát egyik pillanatról a másikra nélkülözni lehet. Ezért aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy bizonyos területeken ugyanazok az emberek végezték (végzik?) a munkát, csak most már új gazdáiknak a politikai irányítása alatt.

3., Pontosan, mert hiába volt a politikai hatalom csúcsán éles váltás, de a mögöttes hivatali szereplőkben nem feltétlenül, lehetőség nyílt a meglévő dokumentumok megsemmisítésére és manipulálására. S mint tudjuk, manipulálták is. Ezért hiába jelentek meg különböző listák, soha nem tudott kialakulni olyan társadalmi konszenzus, mely szerint a feltárás hiteles, végleges és teljes. A teljes körű és hiteles múltfeltárás tehát nem csak azért vallott kudarcot, mert hiányzott a politikai akarat, hanem azért is, mert részben eltűnt, részben roncsolódott az adatbázis.

4., Az ügynökrendszer szereplőinek, s főleg működtetőinek a teljes cseréje óriási kockázattal járt volna. Egy dolog választáson megszerezni a politikai hatalmat, s egészen más ezek után az államapparátust működtetni. Az új politikai irányítás könnyen úgy járhatott volna, mint most Trump, aki sorra-rendre beleütközik a hivatalok hatalmába. Az állam elvont fogalma mögött valójában nagyon is hús-vér emberek állnak.

5., Nyilván az a politikai megfontolás is szerepet játszhatott, hogy egy teljes körű feltárásnak nem nehezen kiszámítható sokkszerű lélektani hatása lett volna. Mert ne feledjük: fogalmilag ugyan ügynökökről beszélünk, de valójában az embertársainkról. Éppen, mert a rendszerváltást „könnyű” ugyan kikiáltani, de a társadalmat nem lehet lecserélni. Kik is lehetnek hát az ügynökök? A barátaink, a kollégáink, a családtagjaink, a példaképeink, a tanáraink. Innen van az, hogy egy-egy név nyilvánosságra kerülése nem katarzist válthat ki, hanem hihetetlen lelki megrázkódtatást. Mert könnyű ugyan az „ügynök” elvont fogalmáról erkölcsi értékítéletet mondani, de annál rettenetesebb szembesülni azzal a ténnyel, hogy adott esetben az ügynök a barátunk, az életünk része volt. Ki bírja ezt elviselni, s főleg feldolgozni az érzelmi szálak súlyos roncsolódása nélkül? 

Az erkölcsileg kívánatos teljes körű múltfeltárás tehát elmaradt ilyen-olyan megfontolások és érdekek miatt, ám ennek iszonyúan súlyos árát fizetjük ma is. Hihetetlen, de ez a szörnyű múlt nem múlt el, hanem ma is mérgezi a levegőt. A Kádár-rendszer ördögi volta nem csak abban van, ahogyan működött, de abban is, hogy a romboló, lélekölő hatása még ma is tetten érhető, és kiszámíthatatlan módon alakítja hétköznapjainkat.

Elmaradt a teljes körű és végleges feltárás, s immár a közös politikai akarat és a dokumentumok részbeni eltűnése és roncsolódása miatt nem is lehetséges. Ha viszont így áll a helyzet, akkor ez azt is jelenti, hogy mindenki gyanús lehet, vagy gyanúba hozható, aki életkoránál fogva a Kádár-rendszerben valamilyen szinten jelen volt, attól kezdve, hogy ösztöndíjat kapott, el egészen odáig, hogy egyetemi karriert futott be. Így transzformálódhat az ügynök-ügy akár generációs felszültséggé is. S hovatovább előállhat az a helyzet is, hogy nem azt kell valakiknek igazolni, hogy ez vagy az ügynök volt, hanem azoknak kell igazolniuk magukat, akik nem voltak ügynökök. Bárkinek, aki a Kádár-rendszer ilyen-olyan szintű szereplője volt, fel lehet tenni a nem igazán diszkrét kérdést: ügynök voltál? Ami engem illet, átvilágítattam magamat. De nem vagyok ettől boldog, mert egyrészt ma már úgy áll a helyzet, hogy bármilyen papír megkérdőjelezhető, másrészt mégis csak szomorú, ha az embernek papírral kell igazolnia magát.

S aztán az a szomorú tény, hogy elmaradt a teljes feltárás, azt eredményezi, hogy teljesen rendszertelenül a nyilvánosság elé kerülnek nevek, s az ember csak spekulálhat, hogy mi van a háttérben. Itt már nem szisztematikus múltfeltárásról van szó, hanem arról, hogy a múltfeltárás mai hatalmi harcok eszközévé válhat. Sokszor az a benyomásom, hogy papírok hevernek mindenféle fiókokban, s hogy mikor kerülnek elő, csak attól függ, hogy mikor kit kell levadászni. Ezért aztán ez a típusú múltfeltárás nemhogy katarzist váltana ki, hanem éppenséggel viszolygást kelthet. Itt már nem az igazság és az igazságtétel a kérdés, hanem zsarolási potenciálok gyakran nemtelen küzdelme folyik.

Ami pedig a Reposztban a minap lezajlott vitát illeti, tényleg valami olyasmi történt, amelyről Bogárdi Szabó István is beszélt a közgyűlésen. Pedig nem kellett volna, hogy így legyen, hiszen az alapkérdésben egyetértünk.

Ez is csak a püspök által a vitában idézett Adam Michnik szavainak az igazságát mutatja: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön.

De éppen ezért, talán észnél kellene lennünk. Ha már túléltük, talán nem lenne szabad megengedni, hogy ma is éket verjen közénk.