Kétszáz éve, 1817. március 2-án született Nagyszalontán Arany János, a 19. század magyar költészetének központi alakja, a magyar nyelv máig utolérhetetlen mestere. A jubileum alkalmából március 2-án kezdődik az Arany János emlékév. A költő életének 65 éve alatt végigélte a kor sorsfordulóit, lírájában hangot is adott mindannak, ami a magyarsággal történt.
Az idő rég eltemette Arany György uramnak azokat a gondolatait, amelyeket a nagyszalontai határban, vagy éppen házának ereszaljában hordozgatott, amikor megtudta, hogy felesége gyermeket vár. Férjhez ment lánya volt már akkor, de kálvinista predestinációs tudata mégiscsak bizonyossággal töltötte el Isten ajándéka felől, akiről 1817. március 2-án derült ki, hogy fiú. Neve szerint Jézus legfiatalabb tanítványához hasonlóan János lett, de akkor még aligha gondolta volna az öregedő hajdúivadék, hogy nemzet egyik legnagyobb költője bömböli az élet első jeleit a világba.
A ház melynek udvarán testvérnénje hasonló korú lányával egyforma pendelyben rohangászott, különös kincset kínált a két gyermeknek: az édesanya-nagymama éneklő hangján Szenczi Molnár Albert zsoltárait, amelynek mindegyikét kívülről fújta Megyeri Sára asszony. Megállta helyét a templom fehérre meszelt falai között is az éneklés, de nem szorult csupán a szent falak közé, hanem ahogyan hagyományozódott nemzedékről nemzedékre, a munkát könnyebbé tette az ének, miként az élet gondjait is. A lélek pedig észrevétlenül utazott az ének szárnyain menny és föld között. A zsoltárok ritmusa, a 17. századi nyelv szikársága hitelesebben sosem juthatott volna el Arany Jánoshoz, mint édesanyján keresztül. De többet kapott ennél is, azt az érzékenységet, amellyel később kapcsos könyvbe írja a világ szeme elől elrejteni akaró költeményeit és a hajdú büszkeséget, amellyel visszautasítja országos hírű költőként a neki szánt nemzeti segélyt 1867-ben. A történetet Hatvany Lajos jegyezte le: „Az eszmét Horváth Mihály pendítette s őt is küldte Eötvös József, a kultuszminiszter, Aranyhoz, hogy tudtára adassék a dolog: - Tudok én még dolgozni. Nem fogadom el. Csak felrónák nekem annak idején, hogy kegyelemből élek. Keserű a nemzet pénze”. Ma már nem ilyen finnyás a literátor lélek, s ugyancsak elszegényednének sokan, ha nem tarthatnák bugyellárisukat a közpénz csordogáló csapja alá.
De amikor még apja elbeszélésének hajdútörténeteit szívja magába a nagyszalontai ég alatt a gyermek Arany János, csak születőben van értékítélete. Az iskolában kirívó tehetsége egyenesen predestinálja a debreceni református kollégiumba való továbbtanulásra. Végigjárja kora ifjúsága szellemi kitörésének lehetőségeit kínáló állomásait a vándorszínészségtől a házi tanítóságig, de már korán felismeri, hogy neki az otthonos közeg az a református világ, amely Debrecentől a Kiskunságig, a hajdú lélektől a Tudományos Akadémia szellemi társaságáig tartott, ott is azokkal leginkább, akiket részben még a kiskőrösi évekből, illetve a pesti református körökből ismert.
Gondolkodása, miként élete is két világ határán ingadozott. Nyelvileg felhozta a mélyből a régi világ erkölcsét és törvényszerűségeit, balladás igazságban a bűn terhét egy élet Ágnes asszonyos fáradtsága sem moshatja tisztára, csak Isten Fia válthat meg attól. A polgárosodó világ gyors változása pedig nem enged visszatérést minden idegensége ellenére oda, ahová megálmodta öregkorát, a gyermekkor színhelyére, az ősök földjére. Mire emblematikus munkájának, a Toldi-trilógiának végére ért, magát írta bele az ifjú Lajos királyba:
S már lecsöndessült a háborúk morajja,
Felvirult a béke, mint egy zöld olajfa;
Már pihent a bajnok maga kénye-kedvén,
Nehezebb időkre erőt gyűjtögetvén.
De Lajos kerülte puha párnaszékét,
Mert az ő nagy lelke nem hagy neki békét:
Elmegyek, fordúlok egyet-kettőt, szóla,
Hiszen én vagyok az ország számadója”.
Amikor rövidebb-hosszabb időre vissza látogat régi emlékeinek színtereihez, a nyelvben is felizzik a régi biblikus kötődés:
„Én is sírtam, zokogtam, sóhajtoztam
Mikor kőfalaidhoz legyen csendesség és jó békesség”. (A négy jövevény)
Nemcsak hitének próbája lányának, Juliskának a halála, hanem majdnem rámegy élete is. Kora liberális teológiai látásában, amelyet a szószékről ismerhetett és az otthonról hozott örökség keverékében sajátos dualizmusban látja a halál-feltámadás hitének megoldását:
Midőn roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt:
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi utakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk:
A LÉLEK ÉL: találkozunk! (Juliska sírkövére)
Hangulatainak változásában is felizzik újra és újra visszatérőn egyfajta jó kedély, amelyet átsző az a fajta fanyar humor, amely a legsajátosabban aranyjánosi. Íme, néhány:
Deák Ferenc! megélünk mi
Kend nélkül;
Kívánjuk a szabadságot
Rend nélkül. (Demokrata-nóta,1867)
Szép megtiszteltetés,
De nem bírok vele:
Nem vagyok már a kés,
Hanem csak a nyele. (Főtitkárság, 1868).
Tegnap, mint ma
Hurut, flegma,
Gyilkos asthma,
Emphysema,
Meg rheuma,
Örök téma (Elégiák, 1882).
A magyar lírában máig páratlan az a nyelvi gazdagság, amit Arany János maga után hagyott. S ha valamiért érdemes újra olvasni éppen az igényesség, amellyel megkereste a régi és új szavak helyét költészetének egészében és értéket teremtett úgy, hogy mindvégig megmaradt a kálomista hajdúivadékok örökösének, akiknek lelkéből és jelleméből maga is összegyúródott.