1956-ban három éves voltam, semmilyen személyes emlékem nincs a forradalomról. Eddigi életem nagyobbik részét a kommunizmusban éltem le. Egy olyan korszakban, amikor '56-ot csakis ellenforradalomként volt szabad nyilvánosan emlegetni. Mégis, ma már tudom, hogy ’56 öntudatlanul is forradalomként épült be az identitásomba. Egy olyan eseményként, amelyre büszkének lehet lenni, amely felemel, amely öntudatot ad. Hiába volt tehát a több évtizedes kommunista agymosás, bensőleg soha nem tudtam azonosulni a diktatúra ideológiájával. De a kommunizmus belső elutasítása nem vált bennem a tudatosság szintjére emelt programmá. Nem voltam én forradalmár. Csak amolyan elnyomott, elfojtott és titkolt érzület és tudat volt ez inkább, hogy az a világnézet, amelyre a rendszer épül, nem az én világnézetem. Bensőleg idegen tőlem.  S aztán amikor jött a rendszerváltás, ez a titkos belső történelem hirtelen a felszínre törhetett. Valami megőrződött bennem. Hogyan is vált ez lehetségessé? Nos, a családon keresztül. Elmesélem.

Nem mintha az én személyes történetem önmagában érdekes lenne. Ami érdekes, sőt azt hiszem. általános érvényűen fontos, hogy a családtörténeteken keresztül miként is őrződnek meg identitáshagyományok, még akkor is, ha felszíni történelem ezeket eltakarhatja. Az én esetemben ez az identitáshagyomány az antikommunizmus volt, amelyről sokáig nem is tudtam, de öntudatlanul mégis a részemmé vált. Sok történetem lenne a családom titkos antikommunista hagyományairól, de ma, a hatvanadik évfordulón csak egyet mondok el.

Anyámnak volt egy öccse, a Balázs. Otthon, családi ebédeknél csak így emlegettük. Anyám mindig nagy-nagy szeretettel beszélt róla, sőt nekem úgy tűnt, a sok testvére közül mintha a Balázs állt volna hozzá a legközelebb. De a Balázzsal gyerekkoromban soha nem találkozhattunk, ugyanis ő Franciaországban élt. Már rég felnőtt voltam, amikor életemben először találkozhattam vele. Nos, mint már gyermekkoromban megtudtam, Balázsnak el kellett hagynia az országot, mert a Petőfi Kör vezetőségének az egyik tagja volt. Minimum bebörtönözték volna, ha itthon marad.

A családi legendáriumban Balázs volt a mi titkos, mitikus hősünk. Arról otthon soha nem beszélgettünk, hogy voltaképpen mit is csinált a Balázs az egyetemi ifjúság körein belül. Azt sem mondta anyám sohasem, hogy ’56 igenis forradalom volt. De mégis, valahogy az maradt meg a családi emlékezetben, hogy ez a Balázs egy hős, aki egyetemi társaival együtt a forradalmat kirobbantotta. Öntudatlanul is büszkék voltunk rá, s magam soha nem gondoltam volna, hogy története, sok más családi történettel együtt, mennyire mélyen beépül az én történetembe, még akkor is, ha az én életem közvetlenül nem lehetett a része ezeknek a családi történeteknek. Azt hiszem, az antikommunizmus titkos történetét a kommunizmusban családtörténeteken keresztül lehetne a legjobban megragadni. Mint ahogyan azt is gondolom, hogy a rendszerváltás utáni személyes politikai-világnézeti beállítódások jelentős része nem valamiféle tárgyilagos-racionális mérlegelés eredménye, hanem családi identitáshagyományok továbbélésének következménye.

Anyám és az öccse kapcsolatában volt valami egészen különös. Mindketten a régi, elszegényedett „úri középosztály” gyermekei, csak egy év választotta el őket, ám mégis egymással szögesen ellentétes világnézeti utakat jártak be. Balázs meggyőződéses ateista és kommunista volt. Népi kollégista, a fényes szelek nemzedékének a tagja, aki tényleg hitt a kommunizmus eszméjében, de csakhamar rájött, hogy ami épül, az minden, csak nem kommunizmus. Anyám viszont az a régi típusú kőkemény kálvinista asszony, aki világnézeti kérdésekben nem ismert kompromisszumot. Anyám szegény, mindig meg akarta téríteni a Balázst, folyton imádkozott érte, hogy Isten nyissa fel a szemét. De a Balázs ettől soha nem lett ideges, mint ahogyan anyám sem távolodott el a Balázstól ateizmusa miatt, sőt büszke volt rá. Nagyon szerették egymást. Azt hiszem, mindenféle világnézeti szembenállásuk ellenére volt bennük valami közös: a függetlenség és a szabadság szeretete, és a kommunista diktatúra gyűlölete. Ötvenhat összeköt. Ma is.

Aztán amikor már hazajöhetett Balázs, évente meglátogatta anyámat. Ki nem hagyta volna. Sőt, egészen az utolsó évekig (tavaly haltak meg mindketten) leveleztek. Balázs minden évben karácsony előtt ajándékot küldött anyámnak. Mindig ugyanazt: fémdobozba csomagolt szárazsüteményt. Semmi különös, már itthon is lehet kapni bármelyik boltban. Mégis, anyám hihetetlen büszkeséggel és áhítattal kínálgatta unokáinak: „ezt a Balázs küldte”. Mert az nem akármilyen sütemény volt. A történelem üzent benne, az unokáknak is.

Aztán én is, a családom is, az öcsém családja is sokszor találkoztunk Balázzsal. A forradalomról soha nem beszélt. Viszont egyszer a kezembe nyomott egy nekem dedikált könyvet. Nagy Balázs: Sorsdöntő idők. A Petőfi Körben és a forradalomban (Nagy Imre Alapítvány, Budapest, 2007., 285 old. Sajtó alá rendezte és az előszót írta: Sipos Levente). A dedikáció: „Köntös Lászlónak szeretettel nagybátyja, Nagy Balázs”.

Legyen áldott emlékezete.

Hozzászólások