A hit- és erkölcstan órákon szentírási történetek alapján kerülnek elő olyan fontos témák, melyek érintik és érdeklik a gyermekeket. Így egyszerre kapnak ismeretet a Bibliáról és bibliai történetekről, valamint a keresztyén értékrend alapjaival is megismerkedhetnek. Isten Igéje és a Szentháromság Isten örökkévaló üzenete áll a középpontban, mely ma is életünk alappillére lehet.
Talán soha nem gondoljuk végig, miért is jó egy református hittanóra, ha nincs egy őrült gyorsasággal kiadott állami rendelet. Valahol az Úr Isten Gondviselését kell látni abban, hogy kikényszerít belőlünk gyors és kreatív megoldásokat, amik egyben a kihívásra adott missziós válaszok. Mert nem csak az a tét, hogy hány gyereknek tudunk majd beindítani református hittanórákat az iskolákban a jövő tanévtől, hanem az is, meg tudjuk-e magunkat mutatni egy erőszakos marketingre épülő világban.
Szombathelyen már az sikertörténetnek számít, hogy a rengeteg iskola mindegyikében be tudott mutatkozni a Református Egyház. Gyermekeim iskolájában a bemutatkozást követő napon megálltam egy ismerős apukával beszélgetni. Ő maga érintett az erkölcstan, avagy hittan-oktatás választásában, részt vett a szülői értekezleten, és nyugtázta a reformátusok jelenlétét. Aztán gyorsan sietett elmondani minden élményét az értekezlettel kapcsolatban, illetve gyermekkori hittanóráinak hangulatát. Mert annak idején, amikor ő járt szombatonként a plébánoshoz, akkor még úgy volt, hogy három Miatyánk, egy pofon. És néha, de csak ritkán egy apáca jött be órát tartani. De neki már az is furcsa, hogy nem pap tanítja a hittant. Aztán ez az apuka gyorsan összehasonlította mindezt a Hit gyülekezetének megjelenésével, akik színes szórólapokat, és csiribiri hittankönyvet is hoztak.”És még egyetemük is van!” – mondta elkerekedett szemmel.
A szülők egy része, akiknek ma válaszolni kell, milyen órára adják jövőre gyermeküket, még a „három Miatyánk egy pofonból” indul ki. Bár még nem jártam katolikus hitoktatáson, de egészen biztos vagyok benne, hogy az tökéletesen korszerű, gyerekközpontú; náluk is tankönyvvel, segédanyaggal, tantervvel zajlik a hittan. Számunkra nyilvánvaló, hogy ma egy keresztyén hittanóra olyan program a gyerek életében, ahol tanul, de ahol jól is érzi magát – művelődik, tanul, de élményszerűen – nos, ez a résztvevők számára természetesnek tűnik, ám elfelejtettük mindeddig kellően kommunikálni a világ felé. A Református Egyház új információs honlapja mindenképpen áttörés e téren, egyszerűen, átláthatóan, szépen mondja el azt, ami érdekes lehet a szülő számára.
Jó pár éve az alsóbb osztályosoknak én magam is tartok hittanórákat. A kezdeti szorongásom, miképpen állom meg helyem e feladatban, hamar kellemes meglepetésbe váltott. Nyelvtanárként indultam, és bár voltak olyan tanítványaim, akikkel lehetett idegen nyelven folytatott beszélgetéseket kezdeményezni, ahol a gyerek azon a nyelvi szinten állt, hogy saját gondolatait is bővebben ki tudta már fejteni, azért ez mégiscsak a ritkább egy nyelvtanár életében. A hittanóra megadta számomra azt az örömöt, hogy tudtam beszélgetni a gyerekekkel. Olyan közvetlen módon ismerhettem meg csodálatos ember-palántákat, amire más órákon nem nyílt volna lehetőség. Ami egyben élmény a tanítvány számára is, megnyílhat, leengedheti nap közbeni fölös felszültségeit. Stressz nélkül szólhat. Az egyes történeteket többnyire úgy értik meg a gyerekek, ha bizonyos pontokon rámutatunk saját életük párhuzamaira. Előjön itt sok minden, anélkül, hogy vájkálnánk egymás életében. Iskolai agresszió, tanárok kivételezése, barátságok és veszekedések. A szülő, aki szereti őt, de aki nevel, és nem engedi teljesen szabadjára őt. Közelebb kerül a bibliai történetekhez, mert már tudja kapcsolni. A felszabadító dolog mégiscsak az, hogy a gyermek hihetetlen üzenetet kap közben. Ha elpanaszolja, hogy nem sikerült a dolgozata, és egyáltalán nem is szereti a matekot, egyszerre világossá válik számára, hogy van Valaki, aki akkor is figyel rá és szereti, ha rossz jegyet kapott, és nem érdekli a tanulás. Egyszerre szembesül azzal, amit iskolában soha nem hallhat, hogy emberként, szerető, jóságra igyekvő, olykor elbukó, de a megbánást, a bocsánatkérést ismerő gyerekként szükség van rá, értékes. Függetlenül attól, hogy hányasai vannak, függetlenül attól, hogy milyen gyorsan olvas, vagy milyen a külalakja. Bizonyára ugyanez a tapasztalata a Református hittan kisfilmjében nagyon megnyerő módon nyilatkozó fiatal kolleginának. A hittanóra felszabadít.
Sokféle csoportom volt már. Előfordult, hogy egy nagyobb csoport szuperintelligens kisgyerek volt, nagy élvezettel ültek minden órán, és kétszólamú kánonban énekeltünk. Voltak aztán olyanok is, ahol a kislányok inkább susmutoltak. Ha kicsit gondolkodni kellett, már láttam szemükön, hogy zsupsz, leeresztették a rolót kis fejükben. Ez mind nem érdekes annak fényében, hogy tudtunk és tudunk egymással beszélgetni is. Olyan légkörben ülünk le, ahol hajlandók elfogadni az Ige üzenetét. Nevetünk, énekelünk, több szabadságot kapnak ezeken az órákon, mint kapnának az iskolában, de ez mind jól belefér. Mert amikor végigülte tavaly az egyik órámat a szakfelügyelőként küldött lelkész, magam is elcsodálkoztam, mi mindent visszaidéztek. A zárójelesen emlegetett dolgokat, a héber szavakat, amiket soha nem bifláztunk. Mert ez egy jó hely, és melegség töltötte el szívemet, amikor Barnabás majd minden órán azt mondta: „Gyopárka néni, miért nem lehet többször egy héten hittan? Olyan kár, hogy vége van!”
Egyszer egy kislány unokatestvére bejött hozzánk hittanórára. Svájcból érkezett, egy nagyon okos kislány, akit szülei a hit dolgában úgy neveltek, hogy „majd eldöntöd, ha, nagy leszel”. Ő viszont tele volt kérdésekkel, noha először csak félénken tette fel ezeket. Hogy ő sokszor megkérdezi magától, vajon van-e Isten? Mert neki erre nem válaszoltak, de ő szeretné tudni. De honnan tudhatja, hogy van-e? Nem én válaszoltam meg kérdését, hanem a többiek. A maguk egyszerű szavaival tettek olyan tanúbizonyságot, ami számomra is megszégyenítő volt. Életük apró példáit hozták fel, az imádságuk erejéről, életük nagy ajándékairól, amit ők mind Isten munkájának tudtak be. Erre a Svájcból érkezett unokatestvér lelkesülten hasonló példákat mondott el. Csodák estek meg vele, olyan események, amiket mind csodaként élt meg, de ezeket eddig nem merte Isten műveként beazonosítani. De ha kérdezett, nyilván ott volt benne a kimondás vágya. Hogy Isten van, hát látom, hogy van! Tapasztalom, hogy létezik! A többiek is élvezték ezt az órát, közben a szokásos módon feladatokat oldottunk meg, énekeltünk, beszélgettünk, imádkoztunk. A végén jött a jutalmazás. A vendégünk is kapott természetesen egy matricát - a gyerekek egyetértettek, hogy megérdemli, még ha általában öt piros pont után szoktam adni. A kislány választhatott egyet. Megnézte a rajzokat, egyet kiválasztott. Akkor már tudtam, hogy itt ma a Szentlélek látogatott meg bennünket. A kislány ujjongva mesélte, hogy a kerek matrica szövegén ez áll: „Az Úr az én pásztorom”.
Hozzászólások