A ködbe vesző magas ágak egyszercsak mintha megmozdulnának. Mintha hangtalan szél libbentené őket. De nem csak a szél. Valaki jár a fák hegyén. Előtűnik, és eltűnik. Nem ember ő, de teljesen emberi. Ágról ágra lép, rendezi a fényt és az árnyakat. Mögötte melegség árad, s a kétkedő szív megörül. Csak nehogy szem elől tévesszem. Szeretném, ha rám nézne, s azt mondaná: „Örülök neked, csillagom!”
Kedves Katalin! Ne haragudj, hogy ha talán nem is ismeretlenül, de mégis csak váratlanul és kéretlenül Rád török ezzel a levélféleséggel. Ráadásul még ország-világ elé is tárom! Hogy minél többen olvassák csak el a Te írásodat! Mert az a helyzet, hogy engem megfogott... Meg bizony... És el is szégyelltem magam...
Gondolom, nagyjából úgy született, hogy szóltak: - Katalin, kellene valami írás halottak napjára...! Ilyenkor 100 lelkész közül 99 „beül a palástjába”, előveszi a Bibliát, egy idevágó, aktuális igét, néhány, kicsit átpofozott, megcsavart, másképp megfogalmazott moralizáló közhelyet, s egy szép, tiszta, evangéliumi kicsengést, lényeg, hogy irományunk többé-kevésbé megfeleljen azok elvárásainak, akik hallgatnak-olvasnak bennünket... Te pedig, gondolom, elővetted roskadozó lelked archívumából ezt a sejtelmes, a hitvallás és a kételkedés keskeny mezsgyéjén billegő Kányádi-verset!
Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják maga a remény
mondják maga a félelem
Nem nagyon hivatkozol a Szentírásra. Kálvinra, Lutherre, meg a „minden szentekre” pedig végképp nem. Csak mész egy költő után... A szíved után... Valaki után...
És mersz magadról írni. Őszintén. Nyugodtan bámuljanak csak bele a lelkedbe... Mélyen... Nincs ott semmi palástolni való... Végül is Augusztinusz vallomásai óta nem idegen ez a műfaj a keresztyénségtől. Mégis idegenkedünk tőle, (ál)szeméremből...
És mersz kérdezni. Mert bizony, nekünk, lelkészeknek a mondatai sokszor iskolapéldái lehetnek a mondatfajtáknak: Kijelentünk. Felkiáltunk! Felszólítunk! Óhajtunk! Kérdezni viszont ritkán szoktunk, pláne magunktól... Ugye?
És bátran fel mered vállalni félelmeidet! Bizonytalanságodat. Kétségeidet. Eszembe jut egy ige, mellyel a lelkészeket, igehirdetőket szokták -egyébként eredeti szövegkörnyezetéből kiragadva, mondanivalóját elferdítve- határozott kiállásra serkenteni: „Ha pedig a trombita bizonytalan hangot ad, ki fog a harcra készülni?” (I. Kor. 14, 8) Erre azt tudom mondani, hogy ha az őszinte emberi hang nem képes mozgósítani, de legalább megszólítani az embereket, akkor fújhatjuk...
Hűvös értelem helyett meleg érzelem rendezi a soraidat. De lehet érezni, hogy gondolataid át vannak gondolva, szavaid meg vannak „csócsálva”, időnként könnyedén játszol velük, s egy egy komoly teológiai mondanivalót is el(r)ejtesz: „Valaki jár a fák hegyén. Előtűnik és eltűnik. Nem ember ő, de teljesen emberi...”
Mersz (és tudsz!) szépen, irodalmi igénnyel írni! S nem félsz, hogy ezáltal élét, erejét veszíti a kérügma, üres esztétikummá szublimálódik... Hogy írja Csoóri Sándor? „Szép az, ami megváltoztat; ami feldúl, megrendít, felszabadít; ami szembesülésre kényszerít magammal.”
Igen, Te mersz szembemenni magaddal is. Ami ellen - bizonyára Te is – prédikáltál már. Pl. hogy a keresztyén ember nem reménykedik, hanem élő reménysége van... Vagy: a hívő ember életének mindig van értelme és célja. Te pedig bátran leírod, hogy félsz az értelmetlenségtől és a hiábavalóságtól.
Megfogott, hogy milyen egyszerűen, emberi módon, félve és féltve fogalmazod meg az evangéliumot: „Félelem ez? Talán inkább megrettenés attól, hogy a Szent megüresíti magát, hogy emberré lesz, megtört testét kezünkbe adja. Elámulok, megrettenek az érthetetlen szeretettől.” A legcsodálatosabb pedig az, hogy minden félelmed ellenére ez az írás engem felbátorít, a világot nem összeszűkíti, hanem kitágítja, s Istent nem a távoli fák hegyére repíti, hanem közel hozza! Egészen közel, a szívembe!
Halottak napjára írtad ezt az írást. Megfigyeltem már sok hívő ember temetésen, hogy borongós, gyászos légkörben zajlik a szertartás, amikor egyszer csak kisüt a nap, Isten „felkapcsolja a villanyt”, küld egy kis „ízelítőt” az örök dicsőségből... Amikor Ádámtól elköszöntünk -azóta talán nem is nagyon találkoztam Veled- Isten a Te szemedben gyújtott meg egy csillagot, most is előttem van könnyiden is átragyogó tekinteted! „Valaki jár a fák hegyén, vajon amikor zuhanok, meggyújt-e akkor még az én, tüzemnél egy új csillagot” Biztos vagyon benne, hogy igen! Köszönöm, Katalin...
Hozzászólások