Az Indexnek nyilatkozó, EU-s ügyekben járatos emberek mind úgy látják, hogy a magyar kormány megtörése több fontos, már elfogadott törvény esetében is eltökélt szándéka az Európai Bizottságnak.

                                                                                                                    A világ össztüze zúdul Orbánra - Index

"Azt hiszem azonban, a legfontosabb az, hogy amikor kifejezzük aggodalmainkat, akkor nem elég azt válaszolni, hogy maguk ezt úgysem értik. Mi ugyanis igenis értünk mindent."

                                                                                                    Csalódott az Egyesült Államok Magyarországban - Origo

Magyarországnak valami olyasmit sikerült elérnie, amit történetében csak nagy ritkán: rólunk beszél az egész világ. Csakhogy míg 56-ban a világsajtó lelkesedéssel cikkezett a szabadságharcról, addig ezt a mi mai „szabadságharcunkat” értetlenül szemléli, és elege lett belőle. Nem kívánok jogi vagy gazdasági elemzést írni, nem értek hozzá. A jelenség az érdekes, ami ezekben a hivatkozott írásokban, de más anyagokban is, félelmetes nyerseséggel  és brutális nyíltsággal megmutatkozik: minden túlzás nélkül, napjainkban Magyarország a világhoz (értsd: a Nyugathoz) való viszonyának drámai pillanatait éli. Itt már nem az a kérdés, hogy mi lesz ennek az erőpróbának a vége. Nyilvánvalóan Magyarország húzza a rövidebbet. A kérdés immár az, hogy hol a helye a világban Magyarországnak.

Valójában nem mai kérdésről van szó. Hosszú történet ez, amelyik legalább 1526 óta nem szólt másról, mint egy európai perifériális, félgyarmati ország folytonos szabadságharcáról és helykereséséről.

(Kép: G. Ákos, panoramio.com)

Egy országról, amelyik úgy volt kulturálisan európai (nyugati keresztény), hogy közben soha nem élhette meg és át teljes jogú európai (nyugati) mivoltát. Keleten voltunk mi mindig Nyugathoz képest, miközben azért kultúránk mégiscsak nyugati alapozású. Ezért nekünk folytonos identitásküzdelmet kellett folytatnunk, nekünk folyton el kellett magyaráznunk, hogy európaiak vagyunk. Nekünk mindig „fel kellett zárkóznunk”, nekünk mindig kompenzálnunk kellett. Nálunk európai modernitás és magyar identitás szembe került egymással. Mintha csak önmagunk felszámolása árán lehetnénk a Nyugat egyenrangú tagjai. Nálunk tragikus módon szembekerült egymással az, ami modern és haladó (értsd: nyugati), azzal, ami magyar, s ne adj Isten, keresztyén.

De éppen ezért: vajon csoda-e, ha ez az ország - amelyik a történelemtől félholtra verten, gazdaságilag felkészületlenül, identitásában megroggyanva csatlakozott oda, ahova amúgy kulturálisan mindig is tartozott – a rendszerváltás óta sem találta meg önmagát?

Mert minden mai felszínes tematizációval szemben, amely többnyire csak gazdasági kérdésekről szól, a rendszerváltozás igazi, máig tartó nagy kérdése a magyarság számára a saját múlthoz, a saját történethez, s ezen keresztül a Nyugathoz való viszony. A nemzeti identitás kérdése, immár szabadságban és európai kontextusban. S különös módon, a rendszerváltozás utáni két évtized nemhogy nem hozta el a nemzeti kérdés és a világhoz való viszony feletti nyílt diskurzus időszakát, melynek eredményeként felépülhetett volna egy új magyar önértelmezés, hanem csak tovább mélyítette ennek a szerencsétlen népnek a meghasadtságát, s nem tudott létrejönni egy mindenki által elfogadott nemzeti minimum.

A rendszerváltás után sem tudott helyreállni a nemzeti öntudat és önértelmezés már régen megszakadt kontinuitása, mert minden, mégoly’ halovány kísérlet is valamiféle folytonosság felvázolására restaurációs szándéknak tűnt, vagy annak lett feltüntetve, s a huszadik század legrosszabb éveire asszociált. Csak egyféle folytonosság volt itt, a rendszerváltó elit folytonossága, amit, különös módon, a jogvédő és most demokráciáért kiáltó hivatalos Nyugat piros pontokkal jutalmazott. Nyilván nem volt nehéz dolguk volt kommunistákkal demokráciát építeni.

"A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had indulj velünk!"

S így aztán nem csoda, ha nálunk azok lettek a „modernitás” Nyugat által is támogatott (!) képviselői, akik nemrég még egy diktatórikus államhatalom szereplői és haszonélvezői voltak, s akikben szellemi, érzelmi és morális igényként soha nem merült fel a nyilvánosság szintjén a sérült magyar identitás újraépítése a modernitásban. Egyszerűen fel sem vetődött össztársadalmi szinten, hogy a hivatalos ateizmus után vajon mi fogja betölteni az üresen maradt ideologikus teret. (Mi, keresztyének naiv módon még abban reménykedtünk, hogy a magyar társadalom visszatalál európai (!) keresztyén - kulturális alapjaihoz, de a hivatalos ateizmus karanténjából kiszabadulva csakhamar rádöbbentünk, hogy Európa már rég túllépett a múltját meghatározó, és eredendő szellemi egységét kifejező keresztyén világképen. Európa úgy döntött, hogy Istenre többé nincs szükség az általában vett emberi lét alapkérdéseinek értelmezéséhez. Meg vagyok győződve, hogy ezzel hosszú távon szellemi öngyilkosságot követett el...No de ezt a vonalat hagyjuk, ez már egy másik téma)

S így jutottunk el napjainkig, az Orbán kormány történelmi kísérletéig, melynek eszmei tartalma az újrafogalmazott történelem beemelése a polgárosodó modern magyar európai öntudatba. Minden, amit ez a kormány tett szerintem innen értelmezhető. Mert ne legyenek kétségeink: a jövő nagy kérdése a globalitásban modernizálódó világ és a nemzeti történeti identitások viszonyának a kérdése.

                                                                                                                                   

(Kép: gepnarancs.hu)

Nekem, magyar reformátusnak, ez az eszmei szándék tetszett. Tetszett, mert magyar reformátusként megtanultam, hogy egyéni sors is csak történelmi folyamatok részeként értelmezhető. „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.” Tetszett, mert mindenképpen meghaladja a meghatározó évezredes történeti folyamatok iránti tudatos (!) érzéketlenség és közöny filozófiáját, és a magyarság új önértelmezését és helyének meghatározását a világban nagyléptékű történelmi kontextusban akarja elvégezni.

Csakhogy napjaink eseményei tükrében fel kell tenni a kérdést: vajon Magyarország megértette-e azt a világot, a Nyugatot, amelyben önmagát újra akarja fogalmazni? Attól tartok, hogy nem (ld. második hivatkozás). Az a gyanúm,hogy miközben keresi új helyét a nyugati viszonyrendszerben, valójában a saját történetében fogant nemzeti romantikus függetlenségi eszmény foglya maradt.

(Kép: 1848.lap.hu)


A szemünk előtt lejátszódó mai dráma nyilvánvalóvá teszi, hogy a mélyáramlatokat kölcsönös megértési deficit sodorja valamerre. Merre?

Ez tragikus. A történelem ismétli önmagát? Nem akarok még egy elbukott szabadságharcot.