Mint ismert, az eset után az MTVA Szebeni Istvánt azonnali hatállyal felfüggesztette és vizsgálatot indított, mint írták "az azonban bizonyos, hogy Szebeni többet a közmédia képernyőjén nem szerepelhet". Mint egy forrásunk fogalmazott, "szerencsétlennel akarják elvitetni a balhét, pedig ebben a szakmában nincs olyan szent ember, aki ne káromkodna, ha elront valamit". Egy másik tévés szerint viszont "Szebeni is sáros, ugyanis mindegy, hogy egy adás élőben vagy felvételről megy-e, írott és íratlan törvények szerint akkor sem káromkodunk a stúdióban, ha felrobban előttünk egy monitor".
Szabad-e csúnyán beszélni? Valamikor egyértelmű volt a válasz: nem! Még akkor sem, ha néhányan vagy nagyon sokan csúnyán beszélnek. Ma ugyanerre a kérdésre nem egyértelmű a válasz, mert csúnya, azaz trágár szavak tömkelege került be a közbeszédbe. Ezt megelőzően az irodalom, az úgynevezett modern, már feszegette a nyelv határait. A posztmodern megfejelte annyival, hogy a szöveg önmagában érvényes voltát hirdetve, felmentette a közmegegyezés(es erkölcs) szabályai alól. S ma már nehéz után menni, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás, azaz a köznyelv jutott „fel” a Parnasszusra, vagy a mondatfaragók süllyedtek „le” a hétköznapiság mocsarába?
Kétségtelen, hogy a magyar nyelv hétköznapi szókészlete az egyik leggyalázatosabb az Európában használt nyelvek közül. Egy Marosvásárhelyről származó orvos mesélte, az volt egyik legnagyobb szívfájdalma, hogy a Vásárhelyre költöző románok kevés szót tanultak meg a magyarból, legelsőnek ezek közül azt, hogy „b…meg”. És a folyékony román szöveg közé ékelték a magyar indulatszót, ami hiányzott a nyelvükből. Ezek voltunk mi magyarok, a b…megek népe – mondta keserűen. Megdöbbentett látlelete.
Van egy emblematikus történet, ami egy templomkert építésénél esett meg: az építőmunkások munkaközben a másik édesanyjáról olyan „k” betűs jelzős szerkezetben beszéltek, meg bizonyos mozgásirányt is megjelöltek egymásnak. A lelkész egy ideig hallgatta, de mivel nagyon bántotta a fülét, megkérdezte a munkásokat, hogy komolyan gondolják-e azt, amit mondanak. Gyanútlan volt a válasz, igen, természetesen. Tényleg komolyan gondolják, hogy a munkatársuk édesanyja olyan jelzős szerkezetbe illene? Hááát…nem. De mondták, erősködött a lelkész. Hát az csak olyan…poén. Tudják mit, mondta a lelkész, ahol én születtem, ott, ha valakinek az édesanyjáról szemtől-szembe így beszéltek volna, már rég nyílott volna a bicska, amit néhányszor meg is fordítottak volna a bordák között. Mert az édesanya szent egy gyermeknek. Döbbent csend lett. A bicska tudata tette-e vagy a halk szó, kideríthetetlen. Hogy volt-e hatása akárcsak egyre is közülük, szintén rejtély.
Vannak határok, amiket nem lép át az ember. A kultúrember. Nincs, és nem lehet az a düh, az a poénos helyzet, amely a mélymocsokból hozna fel szókészletet az adott helyzet leírására. Mert ami szennyes, az szennyez.
Ami pedig szent, az tisztít.
Meg lehet tanulni a kulturált viselkedés szabályait, de nem lehet megtanulni a belső tisztaságot. Mert a szív teljességéből szól a száj, mondja a Szentírás. A legváratlanabb pillanatban leplez le.
Micsoda kihívás felállni és szólni hitelesen abban a küldetésben, kire, ami bízatott. És micsoda terhes feladat: a tévedhetetlenség igényével élni. Mert egyetlen tévedés, egy elrontott mondat: bukás. Legalábbis olyan törés, ami nyomot hagy az életen.
Hányan állhatunk így a Szó előtt, nem tudom. Azt sem, hogy tudatában vagyunk-e mindig, hogy a szónak ereje van. Amit a kisgyereknek szájába adunk ugyanúgy, mint ami nyomdafestéket vagy monitort lát. Megrettenek attól, aminek meg kell történnie vasárnapról-vasárnapra. És mégis ez a lehetetlenség kihívása az életünk szépsége. Mert az Alfa és Omega között újra és újra formálódik a szó csodája.
Bennünk és általunk.
Hozzászólások