Németországban legalacsonyabb a születési ráta a világon. A kormány előrejelzései szerint a jelenleg 80 millió lakosú ország 68 millió főre csökkenhet 2060-ra. A német vezetést leginkább a munkaképes korúak megfogyatkozása aggasztja. Európa motorját 30 százalékos visszaesés fenyegeti e téren. A munkanélküliek aránya jelenleg 6,4 százalék, ami a legalacsonyabb szint az NSZK és az NDK egyesülése óta.
Néhány napot Németországban töltöttem egy konferencián, aminek a témája is érdekes volt, de még inkább azok a kérdések, amelyek a magyarországi helyzettel kapcsolatosan nekem, nekünk magyaroknak szegeztek. Merthogy a német média jó egy hónapja az embertelenség és idegengyülölet mintapéldájaként tálalta Magyarországot, annak miniszterelnökét pedig ördögként. Odaérkezésünkkor futottunk bele az első nagy határzárba, közel három órát vesztegelve az országhatár előtt, mígnem elérve az első kijáratot, kisfalvakon át, kukoricaföldek között átjutottunk a Duna másik oldalára, ahol ugyancsak rendőrök állták el az utat, de arcunkat látva és a német szót értve egy kézlegyintéssel tovább engedtek, miközben furgonok tucatjait terelték a parkolóból kialakított ellenőrző pontokra. 
A konferencia negyedik napjára már változott a közhangulat. A fasisztát kiáltó nagyszájúak kérdezgetni kezdtek, hogy milyen is a bevándorlás, merthogy, ott Észak-Németországban inkább hírélmény volt, mint valóságos tapasztalat a menekültkérdés. Abban a néhány napban zárták le a német határokat és vezettek be komoly ellenőrzéseket a „wir schaffen es” Bundesmutti fogadkozás ellenére. A német befogadó- és segítőkészség, amelyet oly egyoldalúan tálaltak a kezdetekben, néhány nap alatt elpárolgott. A Szövetségi Bevándorlási Hivatal elnöke lemondott. Éjszakánként pedig menekültotthonok égtek Németország szerte. A helyi hatóságok a szövetségi szervekre mutogatnak, miközben nekik kell megküzdeni a mindennapok szintjén a problémákkal. Lassan formálódik a közhangulat, most, hogy már nem lehet távolra kiáltani a politikai mainsreamet, hanem ott, helyben kell szembenézni azzal, hogy tízezrével kell emberekről gondoskodni, akik nem értik a nyelvet. Azt a képzetet keltették a német médiában, hogy néhány millió szír tudós és egyetemi tanár, a tehetős középréteg vár bebocsájtásra. Aztán kiderült, hogy analfabéták ezreivel kell számolni, felnőttekkel és gyerekekkel, akik nem ismerik anyanyelvükön sem a betűt. Gyerekek ezreit kellene tanítani, akik között a német anyanyelvűek olykor 15-20 százalékkal vannak jelen. Szülők menekítik más iskolákba csemetéiket, liberális terminológiával „szegregálják”, mert szeretnék, hogy gyermekük nem a nyelvtörés szintjén, hanem a szokásos módon részesüljön a tudásból.
A helyzet változóban. És egyre inkább.
De nem is ez az érdekes, hanem a „Willkommenskultur”, az Isten hozott kultúra háttere. Németország egy kiöregedett társadalom, amely a jólétbe rogy bele. Presens imperfectumban. Két kép erről a társadalomról:
1. Fulda, a német barokk kiemelkedő helye, a római katolikusság egyik meghatározó központja, püspöki székhely. Járjuk a várost, a központban zajlik az élet, nyugdíjas németek eszik a teekuchent a cukrászda asztalainál olykor ketten beszélgetve. Valamikor ez a családok délutáni találkozása volt, az első közös együttlét a munkából hazatérés után. Két óra alatt két gyermekkocsit láttunk, közülük egyik német anyukára valló külsővel. Amúgy pang a város. Mikor a csoporttól lemaradva két órával később hazafelé tartok, egy nagy zöld területen át rövidítek. Velem szemben két kifogástalan turistaöltözetben jövő hetvenes német házaspár botozza a divatnak megfelelően a gyalogjárda köveit. Lihegésük messziről hallik. Alig ötven méterrel odébb három más bőrszínű fiatal vágtat a fűben és rugdossa a tiltó táblákat. Ismeretlen nyelvek röhögnek hangosan. Két nemzedék. A múlt és a jövő.
2. Hazafelé tartunk, négyszáz kilométert egyhuzamban magunk mögött hagyva megállunk a Bajorerdő pihenőhelynél. Mellénk kanyarodik egy S osztályos merci. Kiszáll belőle öt személy, egy férfi, két fiú és két fejkendős nő, feltehetően anya és lánya. Kattan a központi zár, a férfi és két fiú megindul elől a Macdönci felé, utána négylépésnyire a két fejkendős nő. Magabiztosságot és erős családi összetartozást sugárzó kép. Velünk szemben akkor parkol be egy öreg Opel. Idős férfi és termetes hölgyemény kászálódik ki belőle. A férfi ránk köszön magyarul, ’56-os menekült. A lányával tartanak az óhaza felé, merthogy Németország jó, de a magyar ételeket nem lehet überelni. És meséli a kisember gondjait, ők testvérbátyjával tizenöt évesen miként mentek be a menekültlágerbe. Mert örültek, hogy befogadták. Ma pedig… De ez másik történet. Lányának, aki még ért, de már nem beszéli édesapja nyelvét, nincs senkije.
A világháború tizenötmillió menekültet küldött a legyőzött Németországba, mind német gyökerűeket. A nyolc millió elesett katonát, érett férfiakat, családapákat és az utánuk maradt csonka családokat nem sikerült kiheverni két nemzedékben sem. A régi bűnökért most nyújtja be az élet a számlát. Valahol érthető a kétségbeesés. Nemcsak munkaerőhiány van az országban, hanem segítség hiány is. Az intézményesített ellátás egyre nehezebben birkózik meg a jólét feltételeivel, mert lassan fogy a kelet európai munkaerő is, amelyik nem akarja rabszolgává tenni magát a pénz bűvöletében. De a nagy eszmény még mindig az alkotmány betartása és a pénz mindenek fölötti uralma.
Mindkettő üresedik ki. Egyik a kultúrák különbözősége miatt, a másik a vérségi szolidaritás megroppanása vagy nem léte miatt. Ott ahol nincs gyermek, nincs áldozatvállalás, jövő sincs. A tohonya gazdagság életlemondása szembesül egy más kultúra életerejével.
És a német keresztény egyházak? Egyetlen választ hajtogatnak, ami egybecseng a politika hangjával: a segítés felülír mindent. Ami helyén való lenne, ha az evangélium üzenete kísérné vagy egyidejűleg jelen volna.
Jézus a gyógyításait nem önmagáért az eseményért végezte, sem a társadalmi problémák megoldásáért, hanem megmutatkozzék az elesetteken is Isten hatalma. (Lk. 9, 37-43; Lk. 8, 26-39; Jn 8, 1-11;). Erről ott nem hallottam.
Hozzászólások