Budapesten a "Télirózsás forradalom" akcióval a diákok néma csendben várják délután a Magyar Tudományos Akadémia előtt, hogy a kormány miként dönt a felsőoktatás átalakításával kapcsolatban.

A hét első napján az Emberi Erőforrások Minisztériuma Szalay utcai épülete előtt tartott tüntetésen Ábrahám Máté, a Diákellenállás a Felsőoktatásért nevű középiskolás szervezet vezetője arra kérte a résztvevőket, hogy országszerte iskolájuk előtt néma csendben sorakozzanak fel.

Folytatódnak a diáktüntetések - nol.hu

Még néhány napja sem látszott, hogy ez lesz belőle. Ma pedig még nem látszik, hogy mi lesz néhány nap múlva. Még kevésbé, hogy mi lesz az események vége. A történet túllépett önmagán. Már nemcsak a főiskolák és egyetemek, diákok és oktatók ügye ez, hanem a magyar kormánnyal szembeni egyik legnagyobb kihívás, hiszen itt nem gazdasági társaságokkal, politikai vagy bürokratikus alakulatokkal áll szemben, hanem a saját jövőjét is jelentő magyar társadalom egy meghatározó részével. Paradox módon saját magával. Diákokkal, szülőkkel, tanárokkal. A társadalomnak azzal a részével, amely már ma is nemcsak képvisel, hanem mond, mert mondhat érték- és politikai ítéletet, de még inkább azokkal, akik mondani fognak. Mert kitágulni látszik a középiskolák felé a résztvevők köre.

Ami most a felszínre került nem két év története. Húsz évé, és soktényezős.

Ha volt valami, amiben erős volt a magyarság, az minden kényszerváltozás-változtatás ellenére az oktatási rendszere volt. Drága örökség. A 19. század rázta egységes rendszerré, de előzményei, ember és erkölcsi anyaga abban az egyházi iskolarendszerben formálódott évszázadokon át, amely a tehetségeket igyekezett kiemelni és ezáltal a nemzetet felemelni. A középkorral kezdődően, de nagyobb számban a reformációt követő peregrináció megindulásával a Habsburg abszolutizmusig mintegy hetvenezer magyar diák tanult rövidebb-hosszabb ideig nyugati egyetemeken. Emellett iparoslegények kerekedtek vándorútra és pallérozták szakmai tudásukat és hozták haza az akkori Európa, az elérhető kultúrvilág kincseit. Emblematikus figurája ennek a szellemnek Misztótfalusi Kis Miklós, aki a megszerzett tudással és pénzzel nem egyéni karriert épített, hanem hazahozta nemcsak az általa „megjobbított” Aranyas Bibliát, hanem kora legjobb nyomdatechnikáját, hogy népe szolgálatába állítsa. Ez az iskolarendszer, amely magában hordozta nemcsak a kiemelkedni vágyás egyéni lehetőségét, hanem a kiemelni akarás közösségi felelősségét is, a 20. század végére megroppant. A trianoni tragédiát követő kultúrpolitika még a jövendőt látta az iskolában. A század második fele már az ideológiai ellenség fészkét és szétrombolta azt. Hogy miért élte túl mégis ezt fél évszázadig a magyar iskolarendszer? Egyrészt, mert a struktúrák alapvetően nem változtak, ugyan más ideológiai tartalommal de maradt a „poroszos” rendszer, másrészt maradt jórészt a régi erkölcsű és küldetéstudatú tanári emberanyag. A személyes példák pedig hatottak. Több nemzedéken keresztül.

Hogy mi történt a 20. század utolsó évtizedétől kezdődően, sokan és sokféleképpen értelmezték. Egy bizonyos, a gyorsan változó kormányok kísérleti terepe volt többek között az iskolarendszer is. Azt nem tagadták illetékesek sem, hogy nem képviselne színvonalat a magyar iskola, de nem találták elég modernnek, függetlennek, gyermekbarátnak, szülőszeretőnek, alternatívnak, tehetséggondozónak, nyelvgyárnak és még sok egyébnek, aztán minden kormány ideológiai meggyőződésének megfelelően dobta a gyeplőt a lovak közé vagy próbálta éppen kihalászni a vágtató zabosok közül. A képet csak színesíti, hogy megjelent egyfajta igény a régi feltámasztására, ezt képvisel(het)ték az egyházi iskolák, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar társadalmon belüli lelki törés, különösen a szekuláris szocializáció lehetetlenné teszi ezt. Ami régi rossz doktriner kényszere paradox módon egyszerre verte szét a működőt (mert régi) és gátolta meg az újat (mert elkötelezett).

Az iskolarendszer ugyanakkor nem kiszakítható a társadalmi valóságból. És ez a valóság nem igazolt vissza sok modernizációs elképzelést. A bérek nem igazodtak a megszerzett diplomák számához. A munkaerőpiac felvevőképessége sem preferálta a magasabb kvalifikációt. A minőség felől a mennyiség felé tolódott az oktatás, inflálva ezzel a szegmens egészét. Nem csoda, ha ma diákok visszaolvassák politikusok fejére korábbi nyilatkozataikat pártállástól függetlenül.

Több év, évtized problémája vár megoldásra, de rossz az az irány, amely most megvillant az illetékesek részéről. A felsőoktatás egy kis országban és különösen bizonyos területeken nem lehet önfinanszírozó. A jelen társadalom jövőjével szembeni felelőssége az, hogy esedékes vesztesége ellenére is kinevelje értelmiségét. A felsőoktatásba jelentkezőkre nem lehet olyan anyagi terheket rátenni, amelyet ma egy középosztályhoz tartozó család nem képes elhordozni. Tehetséges gyerekek nem maradhatnak ki a tanulás lehetőségéből azért, mert oda születtek ahova.

A konkrétumokon túl van még valami, ami talán a legmegdöbbentőbb: a pillanat oltárán egy társadalom hajlandó feláldozni jövendőjét. Társadalmi csoportok megbecsültsége között hatalmas különbségek vannak. Aki érintett, bőrén érzi.

A mostani történések talán eljuttatják nemcsak a kormányt, az ellenzéket, a politika haszonlesőit, hanem az egész magyar társadalmat vagy legalább a társadalom nagy részét a megkerülhetetlen igazság kényszeréig, amely ponton a paradigmatikussá válik a kérdés: a pillanat oltárán feláldozza-e a magyar társadalom a jövendőjét?

Ha ezt a magyar fiatalság kényszeríti ki, dicsőség nekik!

Hozzászólások