Emlékszik még, hogy mivel kereste meg az állambiztonság? Mit ajánlottak?
Többnyire heti rendszerességgel benézek a Fő térhez közeli egyetlen megmaradt belvárosi könyvesboltba. Mindig akad valami érdekes, amit vagy megveszek, vagy csak meglapozok. Legutóbb szokatlan példányokba botlottam, némelyek lapjai már megsárgultak valahol egy raktár mélyén. Kezembe veszem, lapozom. Filosz érdeklődésem nem tudom levetni, nézem a kiadás évét, a példányszámot, a kiadás betűben feltüntetett sorozatszámát. Esterházy Péter: Javított kiadás – melléklet a Harmonia caelestishez – 2002-es kiadás.
Még a nagyoknak is vannak eladatlan példányai.
Amúgy, második kiadás. Leárazva, egy vaskosabb folyóirat értékére. Valamikor belefogtam egy könyvesbolti lapozgatás erejéig (épp a Harmonia cae. után), de dúltan tettem le: hogy írhat valaki ilyent meg az apjáról? Ma már másként látom. Esterházynak ez volt a szabad ötletek jegyzéke, amelyben összetört (i)fiuságával küszködött. Törésregény. Vagy kiegészítés, hogy értelmezést (bevezetést?) adjon a viszonylag korai elmúlásához. Ezek a szövegtöredékek inkább felzokognak, mint posztmodernek.
Sokan. Vagy mindenki olvasta. Mindegy. Néhány töredékét ide teszem, a félreértés elkerülése végett az említett kiadásban jelzett lapszámokkal (zárójelben).
…aztán az ügynök hazamegy, gyermekei csüngenek rajta, mint gyümölcs a fán, hogy mit hozott a búcsúból (vásárfiát), felesége kicsit gyanakodva szaglássza, idegen szagokat keres, aztán ügynök beül az asztala mögé, csöndben legyetek, apátok dolgozik!, és elkezdi írni: A beszélgetés közben mindig felvetettem…(70).
Nem így van ez. Nem kellett ügynöknek lenni. Nincs fölmentés (91).
Frau Rein azonnal elmesélt egy történetet – finoman, intelligensen mesélt, melynek szereplőit személyesen ismerte, ahol a férj éveken át jelentett, spicliskedett, aki férj azonban ezt nem így látja, azóta is mondogatja, hogy ő (csak) próbálta a Stasinak elmagyarázni radikális feleségének motívumait, tehát végül is védte. /Vera Wollenberger esete/ (99).
Ha hatalmamban állna, megsemmisítenék most mindent.
De tegyük föl az egyszerűség kedvéért, hogy egy helyre kerülünk, megérkeznék utánad a mennyországba, és színről-színre látnék – hát mindent. Akkor ott mit tudnál mondani, édesem? Még az Úristen is zavarba jönne (119).
Szóval, amikor valamelyest könnyedén, pontos megfogalmazás önfeledtségében azt mondtuk, hogy az ország (én, te, ő, mi, ti, ők) aprópénzre váltotta az ’56-ban kiontott vért – akkor ez azt is jelenti, hogy hogy például megbízást adtunk bizonyos embereknek, embertársainknak, hogy besúgókká, „felmosóronggyá” tegyenek más embertársaimat (pl. apámat). Ez nem menti se egyiket, se másikat – csak épp így van. Nem tudom tisztán magamat kivenni ebből, ez nem „mások” ügye, nem a szemét komcsik és szemét téglák különös játszmája, hanem mindannyiunké, miközben nem mindannyian vagyunk, voltunk (szemét) komcsik, téglák (122-123).
Az árulás mértékéről az áruló tudna beszámolni, de nem tud beszámolni (123).
A magyar katolikus egyházi vezetés mostanság utasította el, hogy átvilágítsák őket, vagyis hogy nyilvánosságra kerüljön, ki volt közülük ügynök. Ezt még meg lehetne érteni, mondjuk az egyház autonómiájára hivatkozva, vagy hogy ők nem az országgyűlésnek tartoznak elszámolással, hanem Rómának – hogy az Istenről ne is beszéljünk. De miért nem élnek ezek az önátvilágítással? Hát nem éppen azok tudnának mégiscsak valamelyest könnyebben szembenézni saját gyöngeségükkel, akik mondjuk hisznek az örök életben, vagyis nem minden tétjük itt van a földön? Akinek ott van (tréfa:) a mennyei harmónia? Nem ez a hitből fakadó erő lehetne az amit egy katolikus, mint katolikus felajánlhatna a hazájának? Gyöngeségtől, esendőségtől nem véd meg a hit, de hát ma bűnbocsánatot illetően egyszerűen nagyobb (lehet) a kultúrája egy katolikusnak, ez megkönnyítené a vallomástételt. Miért nem meséli el az egyházi vezetés a saját Kádár-kori történetét? Látjuk, a társadalom nem meséli, az egyház egésze (a társadalom egy részhalmaza) szintén nem. Azt mondja valaki, hogy a püspök sokszor a kispapjai védelmében vállalt együttműködést a hatalommal. Igen, ilyen volt. És miért nem lehet erről most beszámolni? Hogy egy aljas kor milyen aljasságra kényszerített. Ez és ez történt, ezt gondoltam, ezek voltak a szempontjaim. Ezek az igazságaim, ezek a tévedéseim…
Mi szól a hallgatás mellett? Tulajdonképpen a hallgatás maga. Mert esetleg lehetne mondani, hogy ez afféle zsurnalisztikus felvetése a problémának. Valóban, nem az üdvösség utjairól beszélünk, nem a bűnről, nem Istenről. És az egyház nem erre való volna, hogy erről beszéljen? De. Igen. Itt ennél kisebbről volna szó: az egyház társadalmi helyéről, szerepéről. A jelenlétéről (233-234).
Bocsánatot kérhetek az egész abécétől (237).
Hozzászólások