Én amondó vagyok, hogy emberként kell viselkedni, és erőfeszítést, ha úgy tetszik, áldozatot kell hozni. Embertársainkért. Ha valakinek úgy könnyebb, a menekültek is Isten arcmását hordják magukon. Csak az irgalmas lehet kemény. Csak aki emberből van. 

Gyurcsány Ferenc – A menekültek segítéséről – facebook/mandiner.hu

Hiába, rövid az emlékezet. Nem szeretnék már az elején a múltba révedni, de nagyon előttem van a kép, amikor 2004 december első napjaiban egy televíziós vitában Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként a mellette álló két határon túli magyar, az erdélyi Tőkés László és a vajdasági Ágoston András érvelése, kérelme, már-már esdeklése ellenére is kitartott a határon túli magyarok állampolgárságát célzó népszavazáson a „külföldiek”, amúgy tudatukban, nyelvükben és kultúrájukban is magyarok állampolgárságának megadása elleni retorikájában. El is bukott az a népszavazás. Nem, nem a múltat akarom felidézni, csak láttatni, hogy a hatalmi helyzetből való politizálás egészen másként néz ki, mint mikor az ember bármifajta felelősség nélkül beszél dolgokról. Hogy hirtelen humánus lett a nagy „kirekesztő”, legyen az ő dolga. Akinek egykor nagy anyagi terhet jelentett országa számára a virtuális bevándorló, egyszerre felfedezi az emberség lényegét, a befogadás gyönyörét a több tízezer ittlévővel szemben.

Hogy rosszabb lenne a politikai segítőkészség, mint a civil, kétlem. Ezt fájlalja Gyurcsány Ferenc, hogy politikai aktivistáikat nem fogadják maguk közé a civilek. Pedig érdemes lenne elgondolkozni annak okán. Merthogy vannak, akik nem felejtenek. És keserves, hogy egy párt színeiben, talán a 2004-es népszavazáshoz semmiképpen viszonyulni nem tudó segítő szándékú emberek nem tudnak jót tenni. Nem a civilek az okai, hanem az az örökség, amely mögé ők is felsorakoztak. Az atyák ették meg az egrest, s a fiak foga vásik bele. Régi igazság. Sőt, bibliai. Az igazán bölcseket igazolja az idő. A döntéseket sosem a pillanat sikere vagy kudarca minősíti, hanem azoknak következményei. Lehet, hogy eltűnnek arcok a döntések mögül, csak az örökség marad, ami keserves és nyomasztó.

Nem az előítélet, hanem a tapasztalat hagy mély nyomot a gondolkozásban.

Újítják az udvart, s a templom környékét. A nyár minden napja, szinte kivétel nélkül az otthonlétre korlátozódott. Két napja mégis úgy hozta az élet, hogy egy bő félnapos kirándulásra ragadtattuk magunkat. Kértem az emberséget sokféleképpen megmutató munkásokat, hogy amikor elmennek, csukjanak. Egyébként jönnénk estefelé. Biztonságért megkértem egy presbitert bizalmasan, a munkavégzés után járná körül az udvart.

Még tűzött a nap, amikor hívott, hogy a hátsó kapu tárva-nyitva, úgy mentek el a munkások. Bereteszelt és támasztott mindent. Estébe hajlóan érkeztünk haza. Körüljárom az udvart a holdkaréj fényében, s az utca bőségesen beszűrődő lámpáinak világánál: nyitva a hátsó kapu újra. Becsukom, gyanútlanul fekszünk le. Másnap a világosságban fedezem fel, hogy a barackot, amely érni kezdett éppen, amelyet metszettem, permeteztem és gondoztam, utolsó szemig leszedték. Négy gyermekem meg sem kóstolhatta az idén a zamatos őszi barack ízét. Labdáikat szétrugdosták, a paprikákat megtépték, szétdobálták a gyümölcsfák között.

Se előtte, se utána, sosem volt „betörés”, csak akkor, amikor láttak minket otthonról elmenni. Azok az emberek, akik pénzt kapnak tőlünk. Nem állítom, hogy ők voltak, de nem tudom véletlennek se tekinteni. Hogy nem valamelyikük jelzett bizonyos vértestvériségnek a helyzet lényegéről. És akkor valahogy kezd másképp festeni a befogadás. Nem a gyűlölet, ami felhorgad az emberben, hanem a kiszolgáltatottság tudatosulása. Az, ahogyan visszaélnek a jóindulattal, a szeretettel emberek.

A modernkori népvándorlás abban különbözik a régiektől, hogy akkor kértek, alázatosak voltak, ma követelnek és visszaélnek nem ritkán a vendégszeretettel. S mert nagyon nehéz megtenni a distinkciót a kiszolgáltatottság és a helyzet kihasználása között, egyre óvatosabbá válnak az emberek.

A befogadás-kirekesztés dilemmája nem csupán politikai oldal és meggyőződés kérdése, hanem olyan kulturális kihívás, amellyel egyre nehezebb lesz mit kezdeni, merthogy a különbözőségek nem az emberből, hanem a magával hozott kultúrából adódnak.

E kulturális különbséget a kertünk barackjai és gyermekeim bánták. De ami most Európában történik, félő, hogy majd egy egész nemzedék fogja bánni.

 

Hozzászólások