Egy történettel szeretném kezdeni, amely az identitás, identitásom megértéséhez közelebb visz.
Valamikor, az 1940-es évek elején szülőfalumból Dombi Dani bá elment egy hetivásárra. Két jó lova volt, jó vásárt csinált az öreg, s annak rendje-módja szerint megitta rá az áldomást. Jó kedve kerekedett, elkezdett énekelni. Meghallotta két kakastollas csendőr az énekszót, odamennek és megkérdik: hová való bácsi? Összevágja a bokáját az öreg és válaszol: Udvarhelyszék, Szolokma. Előkapja az egyik csendőr a táskájából a térképet és keresni kezdi a falut. Felnéz egy idő után és rászól az öregre: Bácsi, ilyen falu nincs is! Mire Dani bá megtolta homlokán a kalapját: Hát azt nem tudom, de mikor eljöttem még megvót!
Valahogy így vagyok az identitással is. Mikor eljöttem, még megvolt. Azóta, s ezt szomorúan mondom, már nincs meg. No, nem az identitás, hanem az identitás helye. A közösség, ahol meghatározóan jelen volt az egyház, a biblikum a mindennapokban, ahol nemcsak normája volt az erkölcsnek, hanem következménye is. Ez a következmény pedig az volt, hogy benne tud-e maradni valaki az elfogadottság, mi több az elismertség körében.
Számomra ez a hely, ami a lét-helyzet is volt sokáig, nem jelentett semmit, azaz természetes volt, vagy ha kihívássá lett, többnyire negatívumiként jelentkezett. Mindig tudomásunkra hozták nyelvjárásunk különlegességét, amit tanító bácsink jobb esetben csak kigúnyolt, amúgy a tájnyelvi szavakkal együtt már az első osztályban igyekezett kiverni fogaink közül. Meg kellett hát tanulni hamar, ha valamire akarja vinni az ember, le kell vetkőzni az otthonról hozott világot. Ugyanakkor ez a világ a teljességet jelentette. Negyedik nemzedékig ismerték a rokonságot, harmadik unokatestvérségig számon is tartották egymást. Családi események, ünnepek mindig nagycsaládi körben történtek. És ezek az események az élet természetes rendjén mindig az egyházhoz, illetve a keresztyén ünnepkörhöz igazodtak.
Egyház alatt a református egyház értendő abban a puritán örökségben, amelynek megfogható mozzanata, ahogyan anyai nagyapám pityóka (krumpli) ásáskor, az első kapavágás előtt levette kalapját, ujjait összefogva kezét rákulcsolta a kapa nyelére és a beálló pillanatnyi csendben megszólalt: „édes jó Istenem, segíts meg!” Az utolsó bokor kifordításakor is megismételte a mozzanatot csak a szó volt más: „Istennek legyen hála!”
Ez a mozzanat, amellyel el is szakadnék a múlttól több mint jelzésértékű maradt nekem, hiszen annak a nyilvános igényét hordozza, ahogyan a hétköznapok és ünnepnapok nem válnak el egymástól Isten jelenlétében. Másképp fogalmazva: ez a megbonthatatlan református identitás egyik meghatározó ismérve.
De van-e több és van-e más? Vagy csak kérdések vannak, ahogy a megadott cím sugallja, olyanok, amelyeknek megválaszolásával egy református identitás körülírható és netán mindenki számára használható, aki reformátusnak mondja magát. Szándékosan nem a vallja igét használtam. Tartalmában az messzebb vezet.
Bár nem szeretnék azonosságjelet tenni a reformátusság és kálvinizmus közé, Kuyper1 amikor a kálvinizmusról beszél, azt mondja, hogy kálvinista az, aki vallja a predestinációt. Ezt ő elhatárolásként használja nem felekezeti, hanem teológiai és hitbeli alapállás értelemben. Ennek lényege, hogy „közösségben lehetünk Istennel, de csak is az ő örökkévaló végzésének jóvoltából. Ennélfogva nincs is más kegyelem csak az, amit közvetlenül Istentől kapunk”.2
A kérdés persze, hogy szükség van-e ma a modernitásban az identitáshoz ezekre a teológiai elkülönülésekre? Igen, mert ha nincsenek elkülönülések az azonosságban, akkor mitől református a keresztyén ember? Nincs igazuk azoknak, akik azt mondják, hát nem ugyanaz az Isten? Mindegy, hogy hogyan csak higgyünk.
Az elkülönülés Isten számára történik.
Ez az egyik legnagyobb kihívás azok részéről, akik megkeresik nem csak mindenfajta vallásos hagyomány nélküli háttérből jőve az egyházat, hanem azzal a szinkretista vallásos képpel, amelyet magukkal hoznak. Ma az istenkép nem az versengő égi istenek között válogat, hanem az emberi önbeteljesedésre hajló antropomorfizált istenkép és a Biblia Istene között, aki ráadásul botrányos is abban, hogy egyszülött Fiát a keresztre adja. Előttem van most is egy arc, egy édesanyáé, aki szeretetfüggőségben van gyermekeivel, és amikor az egyetlen fiú feláldozásáról beszéltem felnőtt konfirmációi alkalmon, felszisszent. Később elmondta, ez neki elfogadhatatlan istenkép. Ma ott van a gyülekezetben. Konfirmált, tagja lett a fiatal felnőttek csoportjának, mert igénye van a rendszeres bibliai együttlétre. A Biblia Istenének jobb megismerésére. Kérdés tehát, hogy milyen Isten-képet közvetítünk.
Kérdés és egyáltalán nem mellékes a hogyan? Nem módszertanokra gondolok, azok önmagukban nem fogják megválaszolni a református identitás kihívásait. A hitelesség, ami megkerülhetetlen. A hitelesség kérdésével a megfelelés kényszerének csapdájába csalták be sokszor az egyházat. És ez a protestantizmust és benne a reformátusságot megkísértette. Nemcsak a 20. században. Aki olvassa a 19. század eléggé bőségesen rendelkezésre álló igehirdetéseit, döbbenve tapasztalja a korunkban újra tetten érhető gondolkodást, hogy Isten csak ürügyül kellett egy-egy fényes gondolat kifejtéséhez. Valamikor a 90-es évek elején, az evangélikus teológián tartottam a Jelenések könyvéről egy áhítatot, ahová beidéztem egy Pilinszky vers részletét. Mindez azért maradt meg ennyire mélyen, mert az alkalom után odajött hozzám egyik hallgató, hogy lenne neki is egy szép vers idézete, segítenék-e neki textust keresni hozzá? Az életérzésre rájátszani pillanatnyilag akár sikeres is lehet, de fenntartásaim vannak azzal, hogy a ma oly divatos pszichologizáló irányzatok a református egyház jövőjét és benne a reformátust identitást jelentenék. A hitelesség annál inkább. Hitelesség igényét egyedül Istennek kell fenntartani, a hit, hívség, hűség fogalmaink eredeti értelmében.
Kérdés az értelem és érzelem jelenléte.
A magyar református identitás meghatározottsága volt sokáig, hogy a tagadásra épült. Nehéz és rossz ezt kimondani. Nincs is baj vele addig, amíg a tagadásnak, mint elhatárolódásnak létjogosultsága van. Nagyobb gond, ha a tagadás mellett az identitásnak nincsenek pozitív megfogalmazásai. Néhány évvel ezelőtt felvetettem, hogy a református énképet tíz pozitív szentenciaszerű tömörségű mondatban fogalmazzuk meg. Jómagam talán négyig eljutottam. Bár nem érzem annak, de a hiányzó hatot akár az identitás kríziseként is lehetne értelmezni. Hátha a mai este3 ebben is hoz áttörést.
Személyes történetemre visszatérve, a „mikor eljöttem még meg volt” metaforaként is értelmezhető, amelyhez számomra a győzelmes egyház jelenvalóságának gyönyörűségét adta. Ez egyre jobban felértékelődik életemben, mert ebből a centrum tudatból – a tiszta reformátusság helyzetéből – Isten mindig a peremvidékre helyezett. Ahogy önmagam számára megfogalmaztam: a kisebbségi többségből a többségi kisebbségbe. Ezért a református identitás nekem mindig is közösségi, minőségi és hitvallásos volt. És remélem, marad is.
1 Abraham Kuyper: Kálvinizmus és modernitás, Koinónia, Kolozsvár 2001, 8p.
2 uo. 17p.
3 Bevezető gondolatként elhangzott a Református Közéleti Alapítvány meghívására