Küzdelmük a magyar szabadságharcok hősei közé emeli e forradalmárokat: a történelem lapjaira följegyzett vezetőket és a névtelen hősöket, majd a megtorlás sok ezernyi áldozatát, és az évtizedekig hátratételt szenvedőket. E forradalom eltiporva is nemzeti identitásunk kitörölhetetlen része lett, és egyben elkötelező példa is számunkra, a későbbi nemzedékek számára.

A Magyarországi Református Egyház Zsinatának ünnepi nyilatkozata - reformatus.hu

 

Ötvenhat. Ezerkilencszázötvenhat.

Elhatároztam, hogy mi ünnepelni fogunk. Mert a hazaszeretet, a „mondd el fiaidnak” erkölcsi parancsa mégiscsak itt kezdődik.

Nem hiszem, hogy elmegyünk valahová. Budapest most messze van, a városba pedig nem kívánkozunk. Egyébként sem vagyunk ünnepségre járók, egyébként is elég értelmetlen kihívás lenne a gyerekeknek egy órát állni a tömegben.

Három kicsi gyerekkel különben sem lehet igazán ünnepelni – tapasztalat, hogy semmit nincs idő végigmondani úgy, hogy ne vágna közbe valaki, hogy ne akadna fontosabb dolog, feladat, probléma, amit ott és akkor meg kell oldanunk. Érteni sem érthetik még, mit és miért kell ünnepelni, ember, apa legyen a talpán, aki ekkora lurkóknak elmagyarázza, mit, miért teszünk. Mégis, mivel ez a vasárnap más lesz, mint a többi, lesz alkalmam mesélni.

Pedig látszólag ez is csak egy átlagos vasárnap lesz, semmivel sem különb a többinél. Reggeli, aztán vasárnapi istentisztelet és vasárnapi ebéd. Játék. Tanulás. Készülődés a hétre. Mégis ünnepelni fogunk. Szépen és méltóságteljesen, ahogyan illik. A templomban Himnuszt énekelve, a hősökért, az áldozatok emlékéért imádkozva. A hazánkért könyörögve. Aztán, mivel úgyis tudom, hogy megkérdeznek, hát mesélek majd. Mesélek arról, amit én tudok, amit én hallottam, amit nekem mondtak hősök és áldozatok, regények és versek, szobrok és zászlók, filmek és emlékek. Mesélek, csak egy-két mondatot, de abban az egy-két mondatban benne lesz minden, amit nekik tudni kell hitről, hazáról, hűségről, ötvenhat napjairól. Mesélek azért, hogy később ők maguk fedezzék fel mindazt, amire én is rácsodálkozhattam. Mesélek azért, hogy legyen mit továbbadniuk.

Egyszer kaptam egy Kossuth címert. Amilyet ötvenhatban festettek mindenhová, pont olyan Kossuth címeres kitűző lett az enyém, fogalmam sincs, talán a nővérem hozta valahonnan. Nagyon fiatal lehettem, és nem sokat értettem még történelemből, politikából, ötvenhatból különösen nem – én az iskolai ünnepségeken mindig szerepeltem, először a november hetedikét ünnepeltük, a következő évben már a lyukas zászlót lengettem az East együttes zenéjére, és még verset is mondtam, azt hiszem. Senki nem magyarázta meg, hová tűnt egyik évről a másikra az Auróra cirkáló, mi történt a Téli Palotával és mi ez a lyukas zászló, hová lett az őrsi gyűlés és a piros nyakkendő, de lengettem a lobogót, szavaltam a verset, gyújtottam a gyertyát, ahogyan kérték. Otthon sem beszéltünk ilyenekről, nekünk nem voltak ötvenhatos történeteink. Mi átlagos, vidéki, kisvárosi emberek voltunk a magunk átlagos történeteivel és hallgatásaival. Igaz, arra emlékszem, hogy nagyapámmal együtt néztük a tv-ben Nagy Imre újratemetését, és azt a fiatalembert is hallottam ám. Szóval a címer…kaptam, az enyém volt, tetszett és kitűztem. Egyik nap a könyvtárba igyekeztem. Egy néni állított meg az épület előtt, emlékszem, fátyolos volt a szeme és kedves az arca, amikor felém fordult. Megdicsért a címerért és mondott valamit a forradalomról, megsimogatta a vállamat, és ment tovább.

A mese mellé ezt a Kossuth címert adom nekik. Talán egyszer valamelyikük hordani fogja a szíve fölött, talán mindhárman ilyen címert akarnak majd. Talán egyszer ők is továbbadják: a címert, a csodát, a hősöket, a Himnuszt a templomban, az imádságokat. Mindazt, amiért jó magyarnak lenni. 

 

 

 

Hozzászólások