A nők méltósága nem csak azt jelenti számomra, hogy előre engednek egy boltban, vagy felsegítik a kabátomat, hanem azt is, hogy ha úgy gondolom, hogy otthon maradok a gyerekeimmel, ebédet főzök, és kivasalom a ruháikat, szabadon megtehessem, mert a párom annyit keres, hogy nekem nem kell dolgoznom valahol másutt. Elég, ha az otthoni teendőket csinálom.

Konkoly Edit: A nők méltóságának tisztelete nem merül ki az udvariasságban – Magyar Kurír

Konkoly Edit, a talita.hu főszerkesztője bebizonyította, hogy nem fél kimondani igazságokat, amiket könnyen a „klerikális reakció” csökevényének tekintenek. Pedig milyen egyszerű, és milyen nagyszerű igazság: legyen értéke a nőnek nőként. Tehesse meg, hogy családanya legyen, tehesse meg, hogy védett környezetet biztosítson a családja számára. Évszázadokig, évezredekig így volt, s most még a politika is gáncsol ebben. Falanszterbe kényszerítené gyermekeinket, ingyenélőnek érzi magát az, aki egyszerű háztartásbeli, mert nem végez nemzetgazdaságilag értékelhető munkát. Nem aktív munkavégző. (Hajjaj, pedig aktivitásról ejthetnénk egy-két szót!) A statisztika, meg a GDP nagy úr! Más kérdés, mennyit spórol egy édesanya az államnak azzal, ha bölcsőde és óvoda helyett egy kis csoportnyi saját porontyot maga felügyel, és maga lát el. Élelemmel és lelki táplálékkal.

De most zárójelbe mindezzel! Hiszen nőnap táján minden sajtótermék kötelességének érzi, hogy hódoljon a női nemnek. A férfi-újságírók elmondják, hogy „a nő örök”, a nők pedig rákérdeznek, hogy megkapjuk-e más napon is azt a tiszteletet, amit ezen a nemzetközin legalább egy virág formájában igen. Akinek van fia, az tudja, mit jelent az igaz imádat a nő iránt. Amikor egy hat-nyolc éves kisfiú azt mondja, „Te olyan gyönyörű vagy, anyuka!”, az a legszebb szerelmi vallomásokat is elsápasztja tiszta fényével. A férfiakban ösztönösen benne van csodálatuk a női nem iránt, ilyenkor nők napja táján is önként, alázattal köszöntik fel környezetükben a nőket, jól tudván, hogy az egészet nők találták ki, nem is annyira maguk ünnepeltetésére, mint figyelemfelhívásra.

Egy évig Göttinga híres egyetemén tanultunk, s vasárnaponként az ottani református gyülekezetbe jártunk istentiszteletre. Mielőtt még mindenki elszéledt volna, kávé és tea mellett beszélgettünk. Egy híres egyetemi professzor, aki többször járt Magyarországon, mindig kitűntető figyelmet és szeretetet mutatott irányunkba, és mivel látta, hogy magyarok közt így szokás, rendszeresen kézcsókkal üdvözölt. Látni kellett volna német nőismerőseim arcát, ahogy az irigység és a felháborodás vihara tombolt rajta. Ismertem jól azokat az egyetemista lányokat, akikkel egy kollégiumban laktunk, és ismertem jól a helyi lelkész teológus-végzettségű feleségét. Versengve próbáltak férfiabbak lenni a férfiaknál. Ha alkalom adódott, mértéktelenül ittak, közös körben füstöltek, és szóvá tették, hogy miért ülök a férjem mellett. Milyen ódivatú, meggyöpösödött dolog ez kérem! De azért az a kézcsók csak feldúlta őket. Tán valami ősi, meggyöpösödött vágy gyulladt fel szívükben? Hogy nők legyenek?

Nem hiszem azt, hogy férfiak nélkül a nőkből amazonok válnak. A nő ösztönösen nem kívánja a férfias életet, a harcot, az erőfitogtatást. Rákényszeríti magát, hogy kiharcolja a maga pozícióját, de sajátos eszközökkel vívja küzdelmét. Ma már sokféle sztereotípia elvesztette valóságtartalmát. A nő vezet, nem rosszul, de tapasztalatból mondom, sokkal szemtelenebb a tilosban parkolásnál, mint a férfi. A nő használja a technika legújabb csodáit, okos telefont is több nő vesz, mint férfi. De még most sem szívesen megy el traktoristának, kamionosnak, vagy vasöntőnek. Pedig senki nem tiltja meg. A férfiak nélkül nem amazonok lennének a nők, inkább azt hiszem, veszítenének fényükből. Férfi nélkül mit ér a báj, mit ér a szépség? Mit ér a kedvesség? Mit ér a csacskaság? Mit ér a jóság, az anyaság? A férfi nem csak értéknövelő, mint a medál mellett egy aranylánc, hanem inkább olyan, mint a drágakő és foglalata. Egymás nélkül nincs értelmük.

Az egymás iránti tiszteletlenség nem csak a nőket érinti. Hol van az általános tisztelet, megbecsülés a másik iránt? Elavult fogalmaknak tűnnek. Megkérdezhetjük bátran: tiszteli-e a nő a férjét? Megköszöni-e azt, amit kap tőle? Nem a virágot, hanem a szeretetet, az odaadást, a tiszteletet, a hátteret. Ahogy egyik irányban nem megy ez tökéletesen, a másikba sem. Az az általános háládatlanság, amit helyzetünkkel, Istennel szemben mutatunk, kapcsolatainkra is rányomja bélyegét. Pedig a „férfi is örök”. Ha elfeledkezünk itt is a sztereotípiákról - sörivásról, anyámasszony-katonaságról, fociimádatról -, és arra gondolunk, akinek szemében meleg fény csillan meg, mert meglátott téged, Éva lánya, akkor azt mondjuk, megérdemelne ő is egy nagy ünneplést. Mert minden feminista harc, minden önmegtagadás mellett is szereti és tiszteli a nőt. Azt a nőt, aki megérdemli.

Persze, könnyen beszélek. Védett környezetben élek, ahol még tisztelni való férfiak és nők vesznek körül. Talán a szerelem is beszél belőlem. Már huszonegy év óta… Egy férfi iránt, aki huszonegy év óta töretlenül szereti bennem nőiségem sokféle arcát. S akinek erejét, eszét, kitartását, bátorságát a mai napig csodálom. Hát legyen most köszönet a férfinak, így nők napja táján! Köszönet a férfinak, aki nővé tesz!

 

 

 

Hozzászólások