Az idei nevezést megújított formában nyújtotta be három kontinens hét országa: Argentína, Belgium, Franciaország, India, Japán, Németország és Svájc. Az indítvány azt hangsúlyozta, hogy Le Corbusier munkássága “a modernitás globalizálódásának tanújele”.
A világörökség része lett Le Corbusier munkássága – Hirado.hu

Le Corbusierrel apukám építészeti könyveiből ismerkedtem meg. Elérhető közelségben voltak a vaskos albumok, többségükben fekete-fehér, sűrűn árnyékolt fotók mutatták be a művészettörténet fontos épületeit. Le Corbusier neve a kötet oldalán is óriási betűkkel futott, ha unalmamban lefeküdtem a könyvespolc mellé, százszor is elolvashattam az ismerős felírást. Tudtam, hogy különös modern betonépületek szerepelnek a kötetben, a kápolnatető úgy hajlik, mint egy keményített fityula, a vaskosnak tűnő falakat szalagként körbefutó ablakok teszik légiessé, minden valószínűtlenül modern, mert fütyül a hagyomány szabályaira. Bár kedvencemet nem Le Corbusier tervezte, hanem egy amerikai, a Vízesés-házat Pennsylvania-ban, ám az új kortárs képzőművészet számomra mégis egyet jelentett a svájci építésszel. Akkoriban úgy gondoltam, ezt a fajta modernséget nem lehet meghaladni, olyannyira elüt a szokásostól.

Az építőművészethez való ragaszkodásom oka egyszerű: hozzátartozott fiúsításomhoz. Amikor valami miatt nem mentem oviba vagy iskolába, apukám magával vitt éppen aktuális munkahelyére. Amíg ő az irodában intézte ügyeit, papírt és filctollat kaptam, és rajzolhattam. Aztán elvitt mindenfelé. Zircen kimentünk egy építkezésre, nem messze az akkor egyetlen nagy üzlettől, s ott bukdácsoltam a földkupacok mellett. Pápáról Vaszarra vitt át, s ott egy olyan bácsinál voltunk, aki szinte legendává emelkedett az otthoni elbeszélésekben. Tóni bácsinak hívták, és szakmunkás volt a téesznél, de viccei fennmaradtak a családi emlékezetben. Később a bakonyi Jásdról, az ottani munkásemberek elbeszéléseiből már csak annyit kellett mondani: Jásdon minden lehetséges. Később aztán többször kellett németül tolmácsolni, osztrák és német építtetők újítottak fel régi falusi házakat. Végül volt olyan, hogy apukám már nem is jött velünk, németekkel kergettük a bakonyi mellékutakat, hogy valahol, településtől messze falerakatokban csiszolatlan és lakkozatlan parkettákat keressünk.
Apukám nem épített impozáns modern épületeket. Sokáig az emberek legszívesebben egyentervrajzokat, úgynevezett típusterveket választottak, mert azok olcsóbbak voltak. Így történt, hogy az úgynevezett újsoron egymás mellett rengeteg kisebb kockaház mellett nagyon csúnya egyemeletes épületek sora áll. Alapelképzelésében mind egyforma.  Ha engedtek egy kis eredetiséget belevinni az épület megtervezésébe, többnyire az alpesi házak szolgáltak mintául. Apukám is szerette a szép tetőket (ezekről több vaskos könyvet is összegyűjtött), és végül a szalagablak és a tető minden általa tervezett középületnél hangsúlyossá vált. Mai szemmel nézve nincs sok extra ezeken az épületeken, akkoriban azonban még az is forradalminak számított, ha valaki inkább a piros betoncserepet választotta a szürke pala helyett. Minden esetben döntő volt számára a funkcionalitás és a kényelem. Középületeknél az ott dolgozók jobb munkahelyi körülményeit tökéletesen figyelembe vette, ami azért is volt érdekes, mert korábban a falu hivatalai sötét, barátságtalan, füstös helyiségekből álltak.
Ha rajzolni kellett, apukám hajnali kettőkor kelt. Leült a fehér konyhaasztalhoz, ez mindig tiszta és sima felületű volt. Odavette magához a tuskészletét, a dobozban borotvapenge is volt, ami a tusrajznál radírként szolgált, a nagy vonalzókat, és a hosszú rúdkartonokban tárolt pauszt. A ház csöndjében reggelig dolgozott, s ha kész volt a ház tervrajza, különös bokrokat és fákat rajzolt mellé.
Mire a középületek elkészültek, beleunt abba, hogy semmifajta kihívást nem tartogat a vidéki építészet. Átmentünk Csesznekre, végiggurultunk az utcákon. Akkoriban Makovecz Imre volt három bakonyi falu építésze. Végül semmiféle épület nem kötődött nevéhez igazán, csupán tiltásai, amik az akkori burjánzó ízléstelenséget és önfejűséget valamiképpen kordában tartották. Kirándulásunkon hiába kerestük az egyedi építőművészet jeleit, nem találtuk.
Értem is, hogy egy vidéken rekedt ember, akiben van még egy kis kreativitás és önálló elképzelés, hamar frusztrálódott a Kádár-kor szürkeségében. Nem lehet mondani, hogy bárki munkássága betetőzésének tekinti, ha szabadalmaztat egy új, könnyűszerkezetes istállót. És mélységesen megértem, hogy apukám keresett valami mást, ahol több új feladatot kapott, mint a típustervek, s a nyomán megvalósuló épületek, sárga hullámpalával a bejárat felett.
Ennek a régi, pénztelen és igénytelen világnak azonban már rég vége. Ma is értetlenül állok az előtt, hogy helyi építészek munkáiban nincs semmifajta képzelőerő és egyéni kezdeményezés. Különös az, hogy miközben mégis sikerült a modernt, mint olyant (mert sikerült), meghaladni, és a nagyvárosokba az élet új lüktetését hozta be a posztmodern, addig a vidéki városok többsége még mindig ott tappog, ahol évtizedekkel ezelőtt. Naiv dolog lenne ugyanakkor azt állítani, hogy bőségesen áll rendelkezésre anyagi fedezet, és csak a fantázia hiányzik. Az építkezések többségében a legalapvetőbb szükségleteken is filléres csaták zajlanak.
Végső soron mégiscsak üzenünk magunkról az épületeinkkel. Ha mást nem is, hát azt, hogy olyan anyagi létben élünk, ami mellett nem tudunk kilépni az adott építészeti sémákból és közhelyekből.

Hozzászólások