„- Ahogy a Hargitán is lát az ember széldöntötte fákat, s látja, hogy a gyökerük milyen göcsörtös… Szegény fa elindítja a gyökerét egy irányba, de ott van egy nagy kő, hát elmegy valamerre felette, mellette, s megint belekapaszkodik a földbe. Aztán megint jön egy kő, azért ilyen göcsörtösek ezek a gyökerek. De nem az a célja, hogy megálljon az első kőnél, hanem hogy mindig menjen tovább! Sajnos kövek mindig is voltak Erdély földjében, most is vannak, és még lesznek is. Az a jó, ha az ember ezeket körbejárja, majd újra belekapaszkodik az életet adó szülőföldbe...”
Szoktam mondani a templomban a híveknek, az iskolában a gyerekeknek, hogy időnként jó volna, ha az emberek homlokán lenne egy kijelző... Egy kijelző, amelyen megjelennek az illető pontos gondolatai, indulatai vagy éppen vágyai... Most is kíváncsi lennék, hogy ha elolvassák ezt a riportot Böjte Csabával, s benne ezt a kiemelt részletet arról, hogy a fa gyökerei hogyan találnak utat a köves földben, akkor vajon mire gondolnak? Milyen gondolatokat, érzéseket, emlékeket hoz elő Önökből/Belőletek? Arra gondoltam, hogy mai írásomban megmutatom az én kijelzőmet, „homlok-monitoromat”...
Fa a kövek között... Az első, ami megjelenik rajta, az az egyház története... Hogy az tulajdonképpen nem más, mint az egyház útjára esett kövek, akadályok (külső és belső...) kerülgetése... Legszemléletesebben ezt talán Isten népének a pusztai vándorlásában láthatjuk. Ahogy egymás után jöttek a kövek, kisebbek, nagyobbak... Fáraó... Vörös-tenger... Éhség... Szomjúság... Lázadás... Ellenséges népek... Kerülő utak... Vagy gondoljunk Bálám történetére (IV.Móz. 22-24)..! Végül a honfoglalás nehézségeire... De a népnek mindig tovább kell mennie... Sokszor új irányba, ismeretlenbe... Most a világjárvány nagy köve - úgy tűnik – a virtuális térbe, pusztába (?) tereli az egyházat, „szépen épülnek az egyház online katedrálisai”... - ahogy Csaba testvér fogalmaz. Igen, Isten mindig készít új utakat népe számára, ha a régin már nem lehet továbbmenni, de persze mindig eljön a már kitaposott, eredeti ösvényre való visszatérés, a reformáció ideje is...
Fa a kövek között... A következő, ami eszembe jut erről, az egy egészen személyes emlék... Egy fájdalmas emlék. Életem legnehezebb, legválságosabb időszaka. A válásom 2016-ban. Amikor szembesültem azzal a bizonyos nagy kővel, ami/aki személyes életem, házasságom és családom útjára került, emlékszem, éppen Balatonfüreden voltam egy lelkésztovábbképzőn... Nagyon nyugtalan voltam, s átsétáltam Füredről Tihanyba... Nem felejtem el, hogy a hosszú séta során legalább 10 forgatókönyv filmje pergett le előttem, hogy mi lesz most... Elveszítem a gyermekeimet... Évekig tartó pereskedés... Pszichiátria... Fel kell adnom lelkészi hivatásom... Csak néhány ezek közül, címszavakban... És olyan csodálatos, hogy végül olyan valósult meg, amire akkor nem is gondoltam, pedig alapjában véve optimista ember vagyok... Lelkileg is megerősödtem, gyermekeimet is szinte minden nap láthatom, s talán nem egyedül kell folytatnom életutamat...
Fa a kövek között... Végül ami megjelenik a képernyőn, az egy kép és egy írás... A Balatonfüred (Arács) melletti Koloska völgyben található heroikus hársfa képe, mellette Hamvas Béla írásával... „A koloskai hárs heroikus fa. Nem szép. De az élet erejének nagyszerűsége nincs ilyen sem Homérosznál, sem szoborban, sem beethoveni zenében, sem nietzschei filozófiában sem caesari sorsban. Ez a néma küzdelem, amit egyedül küzdött százötven évig itt, kedvezőtlen hegyoldalon, rohamos esők, marcangoló szél, lezuhanó kövek között, óriási tömbök alatt egy szűk völgytorokban. Meg kellett magát feszítenie, elvesztette minden formáját, meg kellett alkudnia, nem volt szabad könyörületet ismernie, pillanatra sem, kegyetlen nyugalommal, előrelátással, kitartással és kitartással tudott csak szüntelenül nőni, s ma, mikor már győzött, harcán már túl van ráncosan, megviselve, megnyomorítva tud ilyen egészséggel nevetni és nevetni. Mit tudnak még neki mondani az életről ezek után, amin ő nem nevet? Mivel fenyegethetik még? Mitől félhet még? Történhetik még vele valami, aminél rettenetesebbet nem győzött le és nem élt át? Mi az, meghalni? Mi az, félni a haláltól? Már nem fél. Soha, egy pillanatig sem volt boldog, de nevet azon, aki ezért sajnálja...”