Zeit: Mire büszke az életében?
Kertész: Arra, hogy kidolgoztam ezt a „funkcionális ember” elméletet. Erre tényleg büszke vagyok. És történt néhány dolog, amely nagyon mélyen megérintett. Egyszer Pápán jártam, egy magyar városban. Miután a nyilaskeresztesek széttépték a könyveimet, megtelt a templom, és ahogy a feleségemmel beléptem, mindenki felállt és egyházi énekbe kezdett.
Zeit: Keresztény templomi énekbe?
Kertész: Igen, miért? Én nem vagyok zsidó. Nekem nincs közöm ehhez a dologhoz.
A napokban jelenik meg Kertész Imre 2001-2009 között írt naplójegyzeteinek gyűjteménye benne egy regénytöredékkel. Németül. Talán nemsokára itthon is a boltok polcaira fog kerülni a kötet és akkor képet kapunk egy önmaga visszafordíthatatlan leépülésére rádöbbenő ember ön- és világreflexióira. Egy olyan ember számadására, akit megsemmisített a Nobel-díj a további alkotásban. Maga vall erről egy korábban rögzített, de a könyv megjelenésére időzített interjújában a Die Zeit-ban. Hinnünk kell neki. De nem szabad szem elől téveszteni azt, amit addig mondott a világról. Arról a világról, amiben élt, amit túlélt, s amihez viszonyulnia kellett. Mindent elvesztett. Mindent el akart felejteni, mígnem rádöbben, hogy egy nagyszerű történet főszereplője: az európai kultúra önmaga sárba tiprásának, véres tetemekkel kirakott hörgéseinek, módszeresen kidolgozott ideológiai genocídiumának egy túlélője. Olyan, aki nem tudta megérteni a vele történteket, de elfelejteni se. Szembe ment velük, s közben elidegenedett tőlük. A gyermekkor történéseitől ugyanúgy, mint a kádári diktatúra hétköznapjaitól. Elidegenedett önmagától, a világtól, hogy végül paradoxonná fogalmazza létét egzisztenciálisan is: azok között élte életét, akik így vagy úgy stigmát tettek rá és más sorsot szántak neki. Így lett hát sorstalanná. Vagy, ahogy maga fogalmaz: „jó dolog azokhoz tartozni, akik sehová sem tartoznak”.
A megfosztottság esztétikumát nehéz értelmezni. Ön és társadalmi reflexióit, élet és világidegenségét legtöbben onnan közelítették meg, ahonnan tematikáját vette. Ezért próbálták meg bekényszeríteni a rögzült kánon keretei közé, mert valahová tartozónak akarták tudni. Mi több, hozzájuk tartozónak vagy éppen az ellentáborba tartozónak a másik oldalról. És nemritkán legitimációnak használni. Ezért a Nobel-díj odaítélésének pillanatában hajlamos volt a nagy többség e kritériumok alapján akár kizárni a nyelv közösségéből is. Pedig ha semmi másban nem lenne, nyelvében ízig-vérig magyar író Kertész Imre. De másban is az! Csak el kellene fogadni, hogy nemcsak szókészlete és élményanyaga, hanem sorstalanságára való rádöbbenése emelte ki abból az egzisztenciális kényszeredettségből, amelyben félelem nélkül vállalhatta a „félreértés luxusát”.
Kertész Imre szabad ember. Ennek értékét még nem sikerült eléggé tudatosítani, pedig egyike lesz azon íróknak, akiknek írásai a 20. század totalitárius diktatúráinak, s benne a Kádár-rendszer – ahol életének jelentős részét élte – megértésében hivatkozási pontul szolgálnak. Nem véletlen, hogy Camus-t érzi legközelebb magához, meg Kaffkát. Az előbbi ama kevés nyugat-európai értelmiségi közül való, aki képes volt szembe nézni azzal, hogy a totalitarizmusok alapvetően nem különböznek egymástól, s hogy a kommunizmus működési mechanizmusa ugyanazokat az embertelenségeket követi el, mint ami ellen a baloldali értelmiség oly hevesen emelte fel a szavát a fasizmussal szemben. Nemcsak a szabadság, hanem a gondolkodás szabadsága került veszélybe. S, hogy ez milyen veszély is volt, Kertész írja le a „funkcionális ember-elméletével”: az ember a diktatúrában a végtelenségig „hajlítható”.
Paradigmatikus a kertészi viszonyulás. Eladdig úgy tűnt, hogy az emigráció vagy a behódolás/kiegyezés a lehetséges létmód egy diktatúrában. A kívülállás csak oly szenvtelenségben vállalható, amelyben már az életet csak a végre nézve lehet élni, azért, hogy lehetetlenségéről beszéljen, de annak továbbadásra képtelen. Nehéz terepre, a lét határhelyzetébe érkezünk, ha van bátorságunk belépni ebbe a világba. S az sem biztos, hogy megértjük azt.
Kertész Imre hosszabb berlini tartózkodás után visszatért Magyarországra. Kényszer, mondja ő. A feltartóztathatatlan betegség kényszere. Különös visszatérni abba a nyelvbe, amely az értelem utolsó pillanatában az első eszmélésig vezet vissza. A közötte lévő életben mégis volt néhány mély érintettség: „Egyszer Pápán jártam, egy magyar városban. Miután a nyilaskeresztesek széttépték a könyveimet, megtelt a templom, és ahogy a feleségemmel beléptem, mindenki felállt és egyházi énekbe kezdett./ Die Zeit: Keresztény templomi énekbe?/Kertész: Igen, miért?”
Az a templom a pápai református templom volt.
Hozzászólások