„Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Biztosan vannak olyanok, akiknek ez egy megfoghatatlan, távoli dolog. Arra gondoltam, megosztom nagyapám egy levelét, amit akkor írt a feleségének, mikor a németek munkatábora után az oroszok fogságába esett: hátha így kissé életszerűbbé válik, mire is emlékezünk ma.”

Bakró-Nagy Ferenc: Nem érdemeltük ezt a sorsot – írta nagyapám az orosz fogságból, index.hu, 2018. II. 25.

 

Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Tizennyolcadik alkalommal, mivel az Országgyűlés 2000. június 13-án jelölte ki ezt a napot emléknappá. Azért éppen február 25-ét, mert Kovács Béla független kisgazda parlamenti képviselőt, a párt főtitkárát ezen a napon tartóztatták le, és hurcolták a Szovjetunióba. Sokáig azt hittem, hogy a II. világháború után csak 1948-ban történt változás, de mind Kovács Béla elhurcolása, mind a fenti újságíró nagyapjának levele, mind a többi letartóztatott és deportált honfitársunk élete ezt megcáfolja.

Kovács Béla sok minden miatt volt szálka a kommunisták szemében. Egyrészt a német megszállás után részt vett az antifasiszta ellenállásban, másrészt egyre nyíltabban szállt szembe Rákosiék totalitárius törekvéseivel.

A ’45-ös választások után következetesen képviselte a nagybirtokrendszer megszüntetését és kiállt a földosztás mellett. Jól látta, hogy elérkezett az idő az egyik legnagyobb tehertétel, a túlzott földbirtok-koncentráció felszámolására. Ha a magyar vidékben van potenciál a föld megművelésére, akkor nincs értelme azt a politikai juss részének meghagyni.

Rákosiék nem sokáig tétlenkedtek: Rajk László belügyminiszter „államellenes összeesküvés” nyomaira bukkant kollégáival, de a koholt vádak nem voltak elegendőek minden kiszemelt politikus elmozdítására – Kovács ezt a manővert még megúszta. Rajkék azonban a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz (az itt állomásozó szovjet katonai vezetés) fordultak, akiknek nem kellett adni a papírformára, Kovácsot egyszerűen letartóztatták és még aznap, 1947. február 25-én deportálták.

De a deportálások nem 1947-ben kezdődtek. Itt a reposzton három éve vettük elő Dr. Oloffson Placid bencés szerzetes szabályait a túlélésre. Őt 1946-ban tartóztatták le több rendtársával együtt, majd miután nem sikerült bizonyítani a terrorcselekményt, szintén a SZEB-re bízták a munka befejezését.

De csak kevesen élték túl a Gulagot olyan megerősödött hittel, mint Oloffson Placid. A fenti idézet írójának nagyapja soha nem tért már vissza az orosz hadifogságból. Ahová egyenesen a német hadifogságból hurcolták el 1945-ben. Érdemes végigolvasni elkeseredésében is reménykedő sorait.

Február 25. az ő emléküknek szól. Akiket egy embertelen, mert egy emberre épülő rezsim hurcolt el hazájukból. Róluk, az áldozatokról és azokról a családtagokról, akikhez nem, vagy megnyomorítva tértek vissza. Akik évekkel később megtörve és elgyötörten, de mégis visszakapták azt, akit nem a történelem, hanem egy jól behatárolható és körülírható rendszer emberei hurcoltak el. És akik hiába vártak, és hiába reménykedtek abban, hogy hátha.

"Nem érdemeltük ezt a sorsot" - index.hu
Kovács Béla kisgazda pártfőtitkárt a Szovejtunióba hurcolják - rubicon.hu
Egy magyar szerzetespap a Gulágon - biblia-tarsulat.hu