„Amikor még nem voltam stúdiótag, arról álmodoztam, hogy jobb filmeket fogok csinálni, mint Walt Disney. Miután bekerültem, jobb filmeket szerettem volna csinálni, mint Dargay Attila. Egy kis idő múlva egyszerűen csak meg szerettem volna érni a nyugdíjkorhatárt. Ez utóbbi célomat sikerült elérnem…” – jegyezte meg 1999-ben Nepp.
Egy másik riportjában (nem pontosan idézem) hallottam, hogy csak egy kis ideig akart másoknak tetszeni, de hamar rájött, hogy olyan filmeket készít, ami neki tetszik. Talán éppen ezért tetszett másoknak is. Nem mindenkinek és nem minden. De sokaknak. Nekem is.
Mézga Aladár volt az első akinek a nevét óvodás koromban lerajzoltam, vagy nevezzük írásnak. Ugye voltak azok a kis képes szerencsi csokik, és egyiken Aladár csúzlival. A másik vár volt. A kettő együtt új mese. Felfújható űrhajóval új bolygókra éjszaka, és a csúzli mindig segít. Ráadásul elég egy szódás szifon. Otthon is éppen volt egy, de abból sosem lett űrhajó, csak fagyás az ujjaimon. Egy srác aki alig várja, hogy megbüntessék és pár órára szobafogságot kapjon. Pedig zavartalan pár óra kedvteléseire. Nincs az a rossz, ami ne lenne jóvá, használhatóvá. Nincs az a helyzet, amiből ne lehetne kijönni. De kell valami erős. Kell valami, ami biztos. Ez a szoba, az otthon. Az állandóan elégedetlen anya, a papucsférj apa, a gyagya nőtestvér és Blöki, aki melankolikus, de mindenben pajtás. A Végül is így kerek a világ.
Én csúzlira emlékeztem. De fogalmam sincs mi van a kezében.
Nem tudom milyen ember volt, de engem megajándékozott gyermekként egy olyan világgal, amelybe bármikor elmenekülhettem, és higgyük el abban a korban szükség is volt erre.
Nekünk nem volt tévénk. Csak a szomszédoknál láthattam néha egy-egy részt vagy az iskolában, a tavaszi, nyári vagy őszi szünetben, ahová megőrzésre jártunk. Így utaztunk mi. Aladárral. Nepp Józseffel.