Néhány éve minden tanév elején, az új tankönyvek megjelenésével menetrendszerűen a tetőfokára hág az irodalmi szakértelem.

Pitbullos verse miatt életveszélyes fenyegetéseket kap a magyar költőnő - hvg.hu

Úgy tűnik, év elején a faksznis apukák és anyukák, akik még nem érték el a vércukorszintjük rekordját, tankönyvolvasással edzik magukat. Tavaly is volt nem egy botrány kortárs versek körül, idén pedig áll a bál Tóth Krisztina pitbullos versikéje miatt.

A költőnő a tanév kezdete óta állítólag rendszeresen fenyegető üzeneteket kap egy gyerekrigmusa miatt, ami bekerült egy harmadikos olvasókönyvbe. A nagybecsű zengzemény utolsó két versszaka a következő: „Vagyis | ha éppen | sétálni |  indul | az ember | jobb, ha | nem jön a | pitbull. | De ha jön, | akkor | ne simo- | gassa, | mert a | ku- | tya őt | kettéha..” Hogy mekkora a fenyegetettség, ezt nyilván nem tudjuk. Egy halvány kis gyanú azért él bennem, hogy a hírt közzétevő Nyáry Krisztián, a Magvető új igazgatója, aki nagyon ért a kommunikációhoz, ennyi kis PR-nak még örült is. („Any publicity is good publicity” mondhatná a Gyurcsány idején a fővárosi városháza kommunikációs vezetője és politikai tanácsadója. )

Az egyik ötödikes irodalomtankönyv kapcsán kisebb a felháborodás, jóllehet, pedagógiailag és emberileg nézve jóval súlyosabb dolgok kerültek be szintén egy kortárs gyerekverssel. „Magányosabb vagyok, mint egy hős”, idézi a lecke címe a soron következő művet, kis hazánkban jól ismert depressziós hangulatba rángatva a tanulókat. Kis Ottó költő Csillagszedő Márió című művéről van szó, ami a szülei válásával traumatizált kisfiú szemszögéből beszél. „Tudod apa, az lenne jó, | ha eggyel többször jönnél haza, | mint ahányszor elmész.” Az okos tankönyvíró még a szöveg előtt felteszi a maga kérdéseit, amik enyhén szólva is felháborítóan irányítottak. „Mit gondolsz, melyik szülő fontosabb egy gyereknek, az apa vagy az anya?” „Vajon miért az édesanyák nevelik általában a gyerekeket, ha a szülők elváltak?” Aztán jön a még durvább kérdés, ami máris egy olyan szituációba kényszerítené bele a gyerekeket, amihez tíz-tizenegy évesen enyhén szólva sincs kellő ismeretük: „Ha elvált apuka lennél”, imígyen szól, „milyen programot szerveznél hétvégén a fiadnak? És elvált anyukaként a lányodnak?” Utolsó kérdés már csak egy utolsó döfés: „Ha szülő leszel, mit fogsz másként csinálni, mint a szüleid?”

Ugyebár a régi zsidó mondás szerint a jó diák nem jó válaszokat ad, hanem jól kérdez. Mennyire igaz ez a pedagógusra, aki szeretne úgy beszélgetni az osztályban a gyerekekkel, hogy annak értelme legyen, de ne erőltesse rájuk a mondanivalót. Ez egy roppant nehéz műfaj. Mellesleg a legtöbb felnőttben nincs meg arra az igény, hogy hagyja a gyereket véleményt nyilvánítani. Elsősorban arra megy ki a játék, hogy a gyerek mondja ki azt, amit ő hallani akar. Érdekes módon főleg a kislányok szeretnek úgy válaszolni, hogy az rögtön a tanár kívánsága szerint legyen. Ehhez inkább a tanárt kell ismerni, és nem a beszélgetés tárgyát, anyagát.

De mi van, ha a kérdés már önmagában rossz? Fel lehet-e tenni egyáltalán azt a kérdést, hogy melyik szülő fontosabb a gyereknek? Lehet-e egy ilyen bődületes ostobaságot kimondani? Vagy remélték a könyvszerkesztők, hogy a gyerekek majd eljutnak végső következtetésként odáig, hogy mindkét szülő nagyon fontos? Elképzelem azt is, micsoda termékeny beszélgetés folyhat egy osztályteremben tizenegy éves gyerekekkel arról, hogy miért az édesanyáknak szokta odaítélni a bíróság a gyerekeket. Talán még rá is lehet kérdezni a csonkacsaládban nevelkedőknél: na és nálatok ez hogy van? A szünetben majd egészen békésen fogják megalázni a többiek a folyosón.

Egyik kisfiam tavaly volt ötödikes. Irodalom órán a János vitézt, a Családi kört, és más klasszikusokat vettek. Ne kövezzenek meg: olykor még meg is könnyezte ez a cseperedő modern kis ember Petőfi sorait. Minden tiszteletem a kortársak előtt – én is az volnék -, de könyörgöm, egyszerűbb lenne az életünk, ha a tankönyvesek nem rögtön sokk-terápiával kezdenék a kicsik oktatását.