A férjem nagyon jól megfogalmazta: azóta úgy érezzük, mintha belekerültünk volna az evangéliumba: eddig hallottunk róla, olvastuk, de nem voltunk a részesei. Zsolt által mi részesei lettünk ennek, élővé vált a hitünk. Mi is meg tudtuk változtatni egy ember életét, pedig ugyanott van, ugyanabban a zárkában, de a lelkében más van. Egy új családra lelt, emberekre, akik gondolnak rá, akik imáikban hordozzák őt. És rálelt Istenre, aki szereti őt.

A BÖRTÖN ABLAKÁBA IS BESÜT A NAP – ÍGY KAP REMÉNYT EGY TÉNYLEGES ÉLETFOGYTIGLANRA ÍTÉLT - 777.blog.hu

Olyan világban élünk, amelyben az a feltűnő, meghökkentő, az átlagostól eltérő, ha a postaládánkban találunk egy olyan levelet, amelyet nem hivatalos szerv küldött. Megdöbbenésünk tovább fokozódhat, ha ráadásul egy kézzel írott levelet találunk.

Jó néhány évvel ezelőtt történt már, hogy engem ilyen meglepetés ért. A távoli Amerikából érkezett a levél, ottani testvérgyülekezetünk lelkésze írta, aki még csak pár hónapja volt új szolgálati helyén és szeretett volna bemutatkozni nekem. Egészen különös érzés volt kezembe venni a levélpapírra írt szöveget. Hogy mit üzent nekem mindez?

Arról beszélt, hogy valakinek fontos volt annyira, hogy felvegye velem a kapcsolatot, hogy nem sajnálta sem az idejét, sem az erejét. Elképzeltem – persze nem biztos, hogy így történt -, ahogyan elment a boltba kiválasztani a papírt és a borítékot, leült íróasztalához, elővette a tollat és írta lendületesen a sorokat, majd a boríték lezárása után még a postahivatalt is útjába ejtette. Még inkább megmelengette azután a szívemet az a gondolat, hogy valakinek én magam voltam fontos, engem tisztelt meg azzal, hogy nem csak úgy rám írt vagy üzenetet küldött.

Ez a régi emlék jutott eszembe akkor, amikor arról a családról olvastam, akik a Mécses Szeretetszolgálat munkájába kapcsolódva börtönben ülő elítélttel leveleznek. Olyasvalakivel, aki élete végéig börtönben fog maradni, mert súlyos bűnt követett el. Elvette valakinek az életét és most arra ítéltetett, hogy ne élhesse tovább az életet a maga teljességében.

Elképzeltem a családot, ahogyan időről időre leülnek és fogalmaznak. Tudják, hogy olyan valaki fogja kezébe venni soraikat, akinek már senkije nincs a külvilágban. Eltűntek mellőle a rokonok, a barátok, az ismerősök. Azoknak jut talán eszébe izzó gyűlölettel, akiktől elvett valakit.

Miért fontos nekik a levelezés? Egyszerűen jót akarnak tenni? Vigasztalni, bátorítani? Szeretnének szeretetük, irgalmuk megmutatásával megváltoztatni valakit? „Olyan, mintha bekerültünk volna az evangéliumba: eddig hallottunk róla, olvastuk, de nem voltunk a részesei.” – válaszolják erre ők. Beszélnek még arról is, hogy a rabbal való kapcsolattartás során kilépnek a biztonságos, védett, burokban lévő életükből és kockázatot vállalnak. Mernek közel kerülni ahhoz a mocsokhoz, szennyhez, ami jelen van világunkban.

Az is nyilvánvaló, hogy annak, aki bent, a börtönben van, ez a kapcsolat jelent mindent. Megerősítheti benne, hogy él, hogy létezik, hogy vannak, akik tudnak róla.

Nyilván vannak veszélyei annak a helyzetnek, amelybe ez a család beleengedte magát. Mert lehet hiábavaló reményt adni vagy olyasmivel kecsegtetni, ami soha nem válhat valóra. Lehetséges, hogy az, aki bent ül, soha nem mert kilépni álarca mögül és nem önmagát mutatja meg, hanem egy felvett, elvárt szerepben mozog.

De megtörténhet az is, hogy a fogvatartott egyszer csak meglátja: azokon az embereken keresztül, akiktől rendszeresen jelzés érkezik kintről, maga Isten nyúlt utánam. Bennük, általuk valami másra kaptam lehetőséget, mint amit az a világ sugároz, amiben vagyok. Ahol tények vannak, adatok, szabályok, faltig falig terjedő tér. De – mert legalább az irány változhat még ott bent is - felettünk az ég.