A versenyt az osztrák (...) Conchita Wurst nyerte, aki később azt mondta, győzelme megmutatta, hogy Európa hisz a toleranciában. (...) „Ezt az éjszakát azoknak ajánlom, akik hisznek a békében és a szabadságban. Mi egy közösség vagyunk és nem lehet minket megállítani!" - mondta.

Eurovízió: "A sokszínűség és a tolerancia győzelme" - hir24.hu 


Ma valóban létezik egy európai értékközösség, amely talán abban ragadható meg, hogy az egyéni és közösségi másságok kölcsönös elfogadása az általános, hétköznapi gondolkodás és magatartás része. Keresztyén vagyok, a szomszédom meg ateista, de ettől még nem akarjuk egymást máglyára küldeni. Vélemények vannak és igazságok vannak, hitek vannak és magatartásformák vannak, s nem hinném, hogy ezek közül bármelyik is vissza akarná hozni a hitviták korszakát olyan módon, hogy önmagát erőszakosan az igazság egyedüli letéteményeseként egyetemes normaként fogadtassa el.  Márpedig az Eurovíziós Dalfesztivál – akár tudatosan, akár nem – valami ilyesmire tett kísérletet. Nem az a baj, hogy szembement egy - úgymond – „hagyományos” értékrenddel, hanem az, hogy a nyilvánosság normaadó szerepét felhasználva épp a kulturális sokszínűséget sértette meg. Egy másságot – a műsor műfajától egyébként teljesen idegen módon - demonstratív módon a többi másság fölé emelt.

Nekem egyébként semmi bajom Conchita Wursttal, vagy az LMBT csoporthoz tartozó emberekkel. Nyilván nem értek velük egyet, megvan a magam keresztyén álláspontja erről (Emberkép és homoszexualitás), csak úgy, mint férfi és nő viszonyáról, a házasságról, a családról, s azt feltételezem, hogy ez a hagyományosan konzervatív-keresztyén álláspont legitim módon belefér a mai európai kulturális sokféleségbe, a kölcsönös tiszteleten és tolerancián alapuló másságok világába. A másság ugyanis viszonyszó, s azt gondolom, hogy minden világnézeti, kulturális, vallási csoportnak joga van ahhoz, hogy önmagát a másikhoz képest másnak tartsa, s ekként az önmagával, mint másokhoz képest mással szembeni tiszteletet megkövetelje. Ez a műsor nem tisztelte az én másságomat. Sőt, a hozzá kapcsolódó internetes népművészet némely alkotása a szabadság nevében egészen durva módon gázolt bele a másságomba.

De hát azt már mi, keresztyének, mint mások, megszokhattuk, hogy itt, Európában a szabadság szimbolikus megjelenítésének egyik bevett, engedett és soha nem szankcionált eszköze a keresztyénség provokációja. Mondhatnám, az egyéni szabadság kitüntetett fokmérője és igazolása. (A kép a Twitteren jelent meg, nem is lenne érdemes vele foglalkozni. De miután az Index is átvette, úgy gondoltam, mégsem megyek el mellette szó nélkül.)

 

 

 

 

 

 

Az alapprobléma mégsem az, hogy a műsor által prezentált világkép szembemegy más hitekkel (nem feltétlenül csak a hagyományos keresztyénséggel), hanem az, hogy mindezt valami egészesen sajátos és korlátolt logika mentén az általa vizionált szabad és toleráns Európa nevében teszi. Értelmezési monopóliumot hirdet az európai egyenlőségről, szabadságról és toleranciáról, s ráadásul úgy, hogy egy szórakoztató produkció mögé bújva nem vállalja önmaga direkt ideologikus természetét.

Ebben a műsorban valami egészen különleges dolog történt a nyilvánosság erejénél fogva. Lehet ugyan azt mondani, hogy ez a dalfesztivál egy szimpla és ártatlan szórakoztató műsor, ám miután milliók nézik, mégis csak alkalmas arra, hogy a semleges szórakoztatáson túl súlyos ideologikus tartalmak hordozójává váljék. Ez a műsor állítólag előadóművészek versenye, s ekként a szereplők szexuális orientációja a magánéletnek a néző számára érdektelen szférájába kellene tartoznia.  Az történt itt, hogy a műsor egy pillanat alatt funkcionálisan átalakult, túllépett önmaga műfaji keretein, s mintegy fordított kulturális rasszizmusként egy karakteres emberképen alapuló másságot akarva-akaratlanul a többi fölé emelt, s normává tett. Ugyanis mi köze a nézőnek bármelyik versenyző szexuális identitásához vagy a nemi szerepekről alkotott véleményéhez? Semmi. Ezzel nyilvánvalóan érzékenységeket sértett, s durva módon belegázolt éppen abba az európai értékközösségbe, amelyért állítólag harcol.

A provokáció (erről még ezen a blogon ld. Pálfi Zsuzsanna írását) abban állt, hogy az ártatlan és felkészületlen néző egy pillanat alatt egy hitvita kellős közepén találta magát, s kénytelen volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy itt már messze nem egy dalról és egy énekesről van szó, hanem az európai emberképre vonatkozó világnézeti tartalmak egyikének meglehetősen egyoldalú, agresszív, demonstratív és fenyegető közléséről az európai nyilvánosság előtt, az európai szabadság és tolerancia nevében.

S hogy ez mennyire tudatos volt, leginkább Conchita Wurst emlékezetes nyilatkozata árulja el: „Semmi sem állíthat meg bennünket.” Mi köze ennek a mondatnak egy dalfesztiválthoz? Ez a militáns mondat szembemegy nemcsak egy hagyományos keresztyén-konzervatív nézőponttal, hanem a liberalizmus alapvető elveivel is, hiszen önmagát egyedüli másként tételezve más másságokra hat fenyegetőleg, s más másságok érzékenységét hagyja figyelmen kívül. Mindezt természetesen azzal az igénnyel, hogy a felvonultatott prezentáció egyúttal bemutassa, miként is kell értelmezni és megvalósítani a szabadság, a tolerancia, az egyenlőség európai eszményeit.

Ekként az Eurovízió, ha akarta, ha nem, egy karakteres víziót prezentált Európáról, s váratlan módon arra kényszerítette a nézők millióit, hogy eme vízióval szembesüljenek.

A kérdés számomra pusztán az, hogy miközben valóban létezik egyfajta általános megegyezés az európai értékközösségről, a hitek, világnézetek, magatartásformák szabályozott, kontrollált, önmegtartóztató és toleráns együttéléséről, aközben meddig terjedhet egy ilyen szórakoztatóipari termékbe bújtatott világnézeti missziói vállalkozás szólásszabadsága?

Számomra mindenestre álságosnak tűnik, hogy miközben a nyilvánosság egy részének szabályozásában alapvető szempont az érzékenységek tiszteletben tartása, addig, a másik oldalról, úgy tűnik, a nyilvánosságnak mégis csak van egy olyan felülete, amelyen nem kötelező a mai európai normák betartása. Egyik oldalról a széleskörű nyilvánosság előtt például a vallási szimbólumok használata nem ajánlott, sőt tiltott, mert az intoleráns módon nem tartja tiszteletben más másságok érzékenységét, míg a másik oldalról az Eurovízió által demonstratívan prezentált egyik konkrét másság beemelése a legszélesebb nyilvánosságba egyenesen a szabadság és a tolerancia ünnepe. Nincs itt kettős mérce? Egyrészt egyes másságok nyilvános megjelenését korlátozzuk az érzékenységre hivatkozva, másrészt más másságokat támogatunk a tolerancia nevében?  Egyszer a korlátozás és a semlegesség a szabad és toleráns Európa fokmérője, máskor meg a támogatás? Mitől olyan magától értetődő az Eurovízió által prezentált ideologikus tartalom és a legszélesebb nyilvánosság összekapcsolása, s mitől olyan magától értetődő más tartalmaknak a nyilvánosság előtti korlátozása?

Az Eurovízióval csak annyi baj van, hogy az európai sokszínűség ilyen korlátolt értelmezésével éppenséggel a már magunk mögött hagyott doktriner türelmetlenség korszakait idézi fel. Ezek után nem kell csodálkozni azon, ha kontraproduktív módon az euroszkepticizmus igazolására is alkalmas termékké válhat. Az élénk és széleskörű visszhangot kiváltó műsor egyébként pontosan jelzi, hogy Európa ma még a világnézeti útkeresés idejét éli, s nagy valószínűséggel az elvontság szintjén megfogalmazott európai eszmények konkrét megvalósításának és megvalósíthatóságának a kérdései még sokáig uralni fogják a közbeszédet.

Hozzászólások