És valóban, az országban az elmúlt bő másfél évtizedben igencsak megszaladt a térkő, ami idővel a rendezettség szinonimája lett, a gyártók fürdenek a településekről áramló – főleg uniós támogatásokból megvalósuló – megrendelésekben, épül, szépül kis hazánk. A rendezettség ezen érzete azután érezhetően átszivárgott a mindennapi felhasználók ízlésvilágába is, aki teheti, díszkövekkel kezdi burkolni kertjének egy részét, legalább az autóbeállót, vagy a gyalogos útvonalakat, majd idővel teljesen átveszi az uralmat. A térkövezés egyfajta össznépi szenvedéllyé vált, lassan el is feledkezünk arról, hogy mi lenne eredeti funkciója, szerepe, idővel kiszorít minden mást kertünkből.
Aki próbált már tavaszi hóolvadások, nyári záporok, őszi esők és téli havazás után a sáros, térdig, de legalább bokáig érő mocsokban közlekedni akár autóval akár gyalog, az tudja, mekkora érték a térkő. Nemcsak hasznos, de szép és mutatós is, ám ahogyan lenni szokott, lelkesen és egyre magabiztosabban „toljuk túl” ezt az egyébként értékes és korántsem olcsó építőanyagot. Mindenhová térkövet! – adták ki a jelszót az önkormányzatok és háztulajdonosok, s burkoltatják le saját kis világuk minden egyes szegletét, hogy aztán térkőben és kavicsban fuldokolva, a térkövet ivóvízzel locsolva, hamis ciprusok és tuják nemlétező árnyékába menekülve arról panaszkodjanak, milyen kibírhatatlan a hőség.
Falun élő, de vidéki kisvárosban felnőtt emberként nem értettem a „pestiek” prüszkölését egy-egy fa kivágása miatt. A település, ahol én éltem, bővölködik zöldfelületben, karnyújtásnyira voltak tőlünk Zemplén hegyei, a panelházakat pedig sövények, folyópart, díszcserje szegélyezték. Volt persze beton is és aszfalt, ahogyan az minden tisztességes városban megszokott, mégsem nyomta agyon az életterünket. Amikor majd két évtizede beköltöztünk a százhatvan éves parókiára, nemhogy térkő nem volt a százméternyi kocsibejárón, de még kavics, murva se, csak a föld. Tavasszal érdekes mutatvány volt valahogy beevickélni autóval az udvarra, nyári zápor után pedig a hirtelenjében kialakult patakocska csörgedezésére kaptuk fel a fejünket. Aztán egy szép napon nekiláttunk végre térkővel burkolni a teret – kellett, mint egy falat kenyér, de tényleg. Szóval nem vagyok térkő ellenes, sőt, megértem a rajongást is, de az építészfórumon megjelent, s a mandiner által szemlézett írás szerzőjéhez hasonlóan jómagam is csak szörnyülködök, s egyre jobban megértem a „pestiek” lázadását a térkő ellen, s gyászukat minden kivágott fa, felszámolt zöld, kiirtott bokor láttán. Akinek van egy csöppnyi esze, s nemcsak átláthatatlan betonkerítéssel körbevett betonbirodalomban és kavicsrengetegben, betonteknővé silányított városokban, de élhető, változatos, zöld környezetben is gondolkodik, az megálljt parancsol az értelmetlen térkövezésnek.
Olvassuk, hogy a klímaváltozás elleni harc fontos eszköze lenne a faültetés. Lám, ilyen kis dolgokon múlik! Nosza, rajta, tegyél érte, úgyis divat –legalábbis a facebook-on és egy-egy tüntetés erejéig- a környezetvédelem! Zacsi helyett vásárolj vászontáskába, bazinagy dízelokádó autó vagy SUV helyett sétálj és tömegközlekedj, betontenger helyett pedig ültess egy (gyümölcs)fát, telepíts füvet, vedd és edd a hazait, s máris megmentetted a világot. Ennyire egyszerű lenne?
Talán igen.
