És valóban, az országban az elmúlt bő másfél évtizedben igencsak megszaladt a térkő, ami idővel a rendezettség szinonimája lett, a gyártók fürdenek a településekről áramló – főleg uniós támogatásokból megvalósuló – megrendelésekben, épül, szépül kis hazánk. A rendezettség ezen érzete azután érezhetően átszivárgott a mindennapi felhasználók ízlésvilágába is, aki teheti, díszkövekkel kezdi burkolni kertjének egy részét, legalább az autóbeállót, vagy a gyalogos útvonalakat, majd idővel teljesen átveszi az uralmat. A térkövezés egyfajta össznépi szenvedéllyé vált, lassan el is feledkezünk arról, hogy mi lenne eredeti funkciója, szerepe, idővel kiszorít minden mást kertünkből.

A térkővel leburkolt ország - mandiner.hu

 

Aki próbált már tavaszi hóolvadások, nyári záporok, őszi esők és téli havazás után a sáros, térdig, de legalább bokáig érő mocsokban közlekedni akár autóval akár gyalog, az tudja, mekkora érték a térkő. Nemcsak hasznos, de szép és mutatós is, ám ahogyan lenni szokott, lelkesen és egyre magabiztosabban „toljuk túl” ezt az egyébként értékes és korántsem olcsó építőanyagot. Mindenhová térkövet! – adták ki a jelszót az önkormányzatok és háztulajdonosok, s burkoltatják le saját kis világuk minden egyes szegletét, hogy aztán térkőben és kavicsban fuldokolva, a térkövet ivóvízzel locsolva, hamis ciprusok és tuják nemlétező árnyékába menekülve arról panaszkodjanak, milyen kibírhatatlan a hőség.

Falun élő, de vidéki kisvárosban felnőtt emberként nem értettem a „pestiek” prüszkölését egy-egy fa kivágása miatt. A település, ahol én éltem, bővölködik zöldfelületben, karnyújtásnyira voltak tőlünk Zemplén hegyei, a panelházakat pedig sövények, folyópart, díszcserje szegélyezték. Volt persze beton is és aszfalt, ahogyan az minden tisztességes városban megszokott, mégsem nyomta agyon az életterünket. Amikor majd két évtizede beköltöztünk a százhatvan éves parókiára, nemhogy térkő nem volt a százméternyi kocsibejárón, de még kavics, murva se, csak a föld. Tavasszal érdekes mutatvány volt valahogy beevickélni autóval az udvarra, nyári zápor után pedig a hirtelenjében kialakult patakocska csörgedezésére kaptuk fel a fejünket. Aztán egy szép napon nekiláttunk végre térkővel burkolni a teret – kellett, mint egy falat kenyér, de tényleg. Szóval nem vagyok térkő ellenes, sőt, megértem a rajongást is, de az építészfórumon megjelent, s a mandiner által szemlézett írás szerzőjéhez hasonlóan jómagam is csak szörnyülködök, s egyre jobban megértem a „pestiek” lázadását a térkő ellen, s gyászukat minden kivágott fa, felszámolt zöld, kiirtott bokor láttán. Akinek van egy csöppnyi esze, s nemcsak átláthatatlan betonkerítéssel körbevett betonbirodalomban és kavicsrengetegben, betonteknővé silányított városokban, de élhető, változatos, zöld környezetben is gondolkodik, az megálljt parancsol az értelmetlen térkövezésnek.

Olvassuk, hogy a klímaváltozás elleni harc fontos eszköze lenne a faültetés. Lám, ilyen kis dolgokon múlik! Nosza, rajta, tegyél érte, úgyis divat –legalábbis a facebook-on és egy-egy tüntetés erejéig- a környezetvédelem! Zacsi helyett vásárolj vászontáskába, bazinagy dízelokádó autó vagy SUV helyett sétálj és tömegközlekedj, betontenger helyett pedig ültess egy (gyümölcs)fát, telepíts füvet, vedd és edd a hazait, s máris megmentetted a világot. Ennyire egyszerű lenne? 

Talán igen.