„Az aradi vértanúk mellett nem szabad megfeledkezni a szabadságharc névtelen hőseiről sem, mert aki a hazáért áldozta életét, megérdemli az utókor tiszteletét” mondta az aradi vértanúkra emlékező ünnepségen Áder János.

Krónika – Kossuth Rádió

A szabadságharc névtelen hőseiről beszélt Áder János Nagyigmándon, az október 6-i megemlékezésen. Egy jól eltalált helyszín, két szabadságharcos mártír lelkész sírhelyén hangzott el a nem túl jól eltalált kifejezés. Névtelen hősök. Éppen a két nagyigmándi vértanú bizonyítja, hogy a kishírű hősöknek is van nevük. Van történetük. Egykor ők a maguk közösségében nagyok voltak, egy régió életében ők voltak az igazi vértanúk.

Csákberényben szolgált a negyvenhat éves Szikszay János református lelkész és katolikus papként a tóvárosi (Tata) születésű Mansbarth Antal. 1849 júliusában mindkettejüket elfogták az osztrákok, és Nagyigmándra vitették, mint megbízhatatlan elemeket. Bűnük az volt, hogy kihirdették a debreceni kormány toborzó rendeletét és a Függetlenségi nyilatkozatot. „Mind a katolikus plébános, mind pedig a református lelkész Csákberényen a népfelkelésről prédikáltak, az egyházközségeket folyamatosan izgatták a császári kormány ellen, sőt követelték, hogy ha a császári katonaság megérkezne, akkor ők maguk más fegyverek híján kövekkel üssék agyon őket” – szólt a jelentés. 11-én fogták el őket, a református parókián berendezett főhadiszálláson tartották őket, majd 12-én a rögtön ítélő bíróság ítélete alapján golyó által kivégezték Nagyigmándon. A nagyigmándi református templom néma tanúként nézte végig halálukat.

Forró nyári nap volt, s a holttestek ott feküdtek, legyektől borítva a templom előtt. Azt az özvegyasszonyt, aki a tiltás ellenére fehér kendőjét ráborította arcukra, az osztrák katonák kis híján halálra korbácsolták. Végül, a sötétség beálltával a nagyigmándi katolikus plébános és néhány igmándi atyafi kivihette a két vértanú holttestét a temetőbe, s ott minden szertartás nélkül elföldelték. Ám a helyi emlékezet szerint azon éjjel a két friss sírhantot valaki beborította vérvörös rózsákkal.

Nincsenek névtelen áldozatok. Nagyigmánd és Csákberény megemlékezik egykori nagyságaikról. Öröm az a szomorú gyásznapon, hogy végre a politika és a nyilvánosság is felismeri, hány hős volt, s mindnek volt neve. Mindnek volt édesanyja és édesapja, mindnek volt egy élettörténete, ami hol már virágjában porba hullt, hol éltes emberként lett valaki a haza mártírja. Az 1848-49-es szabadságharc ráadásul nem csak mártírokat hagyott az emlékezetre, de szemtanú hősöket is. Az utókor nem feledkezett meg az ő tetteikről, vagy akárcsak részvételükről. Anyakönyvek lapjain találkozni a későbbi években, évtizedekben egy-egy idős korban megőszült, és öregkori elgyengülésben, vagy más nyavalyában elholt neve mellett az „1848/49iki honvéd”, vagy „48-as honvéd” jelzővel. Olyan kitüntetés volt ez, amit a közös emlékezet nyújthatott át hőseinek.

Szikszay Jánosnak és Mansbarth Antalnak nemcsak obeliszket állítottak, de Sobor Antal Perelj, uram! címmel egy dokumentarista igénnyel megírt kisregényt is szentelt a történetnek, ami a Kálvin Kiadó jogelődjénél, a hosszú nevű Református Zsinati Iroda Sajtóosztályánál jelent meg 1987-ben. De rajtuk kívül még sokan voltak a szabadságharc áldozatai és hősei. A régió, a helytörténet, az egyháztörténet ismeri az ő neveiket. Ismeri a szabadságharcért kiálló református lelkészek sorát, ismeri a hadseregbe beállt lelkészeket, ismeri Kossuth papját, Ács Gedeont, a kitűnő tollú elbeszélő-emlékírót. Ismeri a pápai akadémiát odahagyó tanárok és ifjak nevét, ismeri az áldozatokat, akik olyan fiatalok odaszánták életüket egy ügyért, amit akkor szentnek hívtak.

Mindenkinek fel van írva a neve az Úr Istennél. „ Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” Aki ismeri Ézsaiás könyvének e szavait, az tudja, hogy nincsenek névtelen emberek. Ma sincsenek névtelen állampolgárok. Lehet, hogy az állam számokban és kódokban tart nyilván minket, de az Úr Isten még mindig a nevünkön szólít meg. Nincsenek ezért kisemberek sem, mert van, ahol mindenki fontos. Ismeret, odafigyelés és emlékezés: ez az ember iránti tisztelet. Minden áldozatnak és minden hősnek, minden hősiességet felmutatni nem tudó gyarló embernek van neve. És hiába akarja jelöletlen sírba taszítani kihűlő tetemét egy korcs hatalom, azért az a név az Úr Istennél éppúgy fel van írva, mint a közösségben. Azért minden jelöletlen sírra rákerül a vérvörös rózsa.

 

Hozzászólások