A halottak napja fokozatosan vált egyházi ünnepből az elhunytakról való általános megemlékezéssé.
Hétvégén mindenszentek ünnepe és halottak napja - inforadio.hu
Érdekes, hogy miközben a halottak napja soha nem látott „virágkorát” éli, szinte felfordul az ország a kényszeres temetőlátogatások miatt ezekben a napokban, a halál témája maga már régóta nem válik a közéleti kulturális diskurzus részévé. Elég gyakran téma még a gyász mint kihívás, ám a halál mint olyan, ki nem mondottan is úgy tűnik fel napjaink kultúrájában, mint magyarázatra nem szoruló, ”természetes” jelenség. A halál kérdése nem kérdés. Amiből csak az látszik, hogy a kultúra, amelyben élünk, meglehetősen zárt, beszűkült egy olyan kultúrához képest, mely nem elégszik meg a halál magától értetődőségének elfogadásával.
A halál kérdésének az „elsikkasztása” nyilvánvalóan hárítás, hiszen a halállal, vagyis a földi emberi lét végességével való szembenézés kikerülhetetlenné tenné a horizont kitágítását a végtelenre, az „egészre”. Ez, mármint a gondolatban tételezett „egész” viszont egy olyan létértelmezési keret, amely bizonytalanná és kétségessé tesz mindent, legfőképpen azt a hitet, hogy az emberi létről bármiféle végérvényes és teljes tudás megszerezhető.
A kor, amelyben élünk, nem bírja elviselni azt a tudatot, hogy semmi sem tudható. Miután a hallállal való szembesülés aktusában éppen az válik nyilvánvalóvá, hogy semmi sem tudható, az emberi jelenség megismerhetetlenségének nyomasztó terhét korunk kultúrája úgy oldja meg, hogy beszűkíti az „egész” zavarba ejtő horizontját, a végtelent, amely épp a halállal való szembesülésben nyílna meg. A halálról azért nem veszünk tudomást, mert minden mai tudásunk ellenére, nem tudunk vele mit kezdeni. A halállal való szembesülésben válik nyilvánvalóvá az ember végső bambasága, zavartsága, tudatlansága mindenféle létkérdéssel szemben. Ezt valahogy leplezni kell, ugyebár. Legfőképpen úgy, hogy nem kell feltenni afféle "fölösleges" és "buta" kérdést, hogy miért is van halál?
Miután a halál jelensége nem szorul magyarázatra, ezért maga az emberi lét mint olyan sem válik az önreflexió tárgyává. Helyette inkább megszületett a leszűkített horizont kultúrája, amely az ember eredendően transzcendentális nyitottságáról lemondott, létrehozva ezzel egy „mintha kultúrát”. Mintha mindent tudnánk. A horizont ezzel bezárult, s a végtelen mint viszonyítási pont az értelmét vesztette. Van ugyan még némi probléma, ám ezek járulékos elemek, amelyek bizonyos erőfeszítésekkel megoldhatók. A mintha kultúra az önfeledtség kultúrája, amely úgy tesz, mintha az emberi lét végső ellentmondásai meghaladhatók lennének, mintha az emberi lét maga maga a magától értetődőség lenne, s immár nem kell mást tenni, mint elérni valamiféle tételezett, közelebbről nem tisztázott „boldogságot”, még a földi ittléten belül. Ez az önfeledt aktivizmus kultúrája, amelynek egyetlen kérdése van, hogy mit tesz az ember. De hogy mi történik az emberrel saját történetében, s mi magának a történetnek az értelme, kérdésként föl sem merül. Azzal az alapvető és kikerülhetetlen igénnyel pedig, hogy az értelem számára az az értelmes, ami ellenáll az időnek, vagyis nem múlandó, nem kell foglalkozni. A mintha kultúra az örökkévalóság aspektusának a kizárásával, a horizont bezárásával elfedi azt a tényt, hogy az emberi lét továbbra is rejtély, amelyről minden eddigi erőfeszítés ellenére lényegében semmi biztos nem mondható. Mint ahogyan homályba vész az emberi tudatnak az a kitörölhetetlen vonása is, hogy az igazságot és az időtlenséget mindig összetartozónak érzékeli, s nem tud lemondani arról az igényéről, hogy az „egészet” értelmes egésznek lássa. Az igaz az, ami örök. De minthogy az „örök” fogalma értelmét vesztette, az emberi létről szóló igazság fogalma is értelmetlenné vált. Ezzel a végső kérdésekre vonatkozó kérdésfelvetés is fölöslegesnek tűnik fel, legföljebb egy-két elvont figura, meg némely vallás ügye, de ugyan mi köze is lehetne egy társadalom általános kultúrájához.
Az emberi létről való gondolkodás beszűkülésének a folyamata abban a mozzanatban ragadható meg, hogy a nyugati kultúrában végzetes módon szembe került egymással hit és tudás. A tudás úgy tűnt fel, mint a valóság „objektív” megragadhatóságának egyetlen eszköze, miközben a hit a szubjektum belső, ellenőrizhetetlen eseményé vált, amelynek úgymond semmi köze a valóságértelmezéshez. A hit mint olyan szimpla babonaként lett értelmezve a tudáshoz képest, jobb esetben fikció, az egyén belső érzelmi történése, magánügy, amely úgymond nem tarthat igényt arra, hogy a valóság mibenlétének értelmezéséhez érdemben hozzájáruljon.
Csakhogy mára kiderült, hogy a felvilágosodás optimizmusa az ész hatalmáról romokban hever, s az emberi lét valóságáról megszerezhető végérvényes tudás gyakorlatilag egyenlő a nullával. A végső kérdésekről minden igyekeztünk ellenére ma sem tudunk többet, mint évezredekkel ezelőtt. Sok szeretettel üdvözöljük Platónt, a kortársunkat. Közben a hit mint a valóságértelmezés eszköze elveszítette tekintélyét, s így gyakorlatilag nem maradt semmi sem, amelynek a segítségével az „egészről” beszélni lehetne. Ugyanakkor természetesen nem szűnt meg az értelemnek az az igénye, hogy az „egészet” lássa, s az emberi léthelyzetet az egészből értelmezze. Ez tökéletes zsákutca, hiszen a tudásról kiderült, hogy elégtelen, a hit viszont babona. Nem maradt más, mint az „egész” értelmezésének lehetőségéről való lemondás, a leszűkített horizont kultúrája, amely önmaga dilemmáját úgy oldja meg, hogy az úgynevezett végső kérdésekről nem vesz tudomást. Innen van az a hiedelem, hogy a halál jelensége nem szorul magyarázatra, s azzal a meghaladhatatlan igénnyel, hogy az értelmes létnek épp a „mivégre?” értelmes és megszüntethetetlen kérdése miatt túl kell mutatnia a múlandóságon, nem kell foglalkozni. Holott épp a halállal való szembenézés és az arra való válaszadás nyithatná meg az utat egy olyan értelemadás felé, amely kitör a végtelent leszűkítő látásmódból, s az emberi létnek valódi távlatot ad.
Ennek eszköze nyilvánvalóan nem lehet más, csak a hit. Fatális tévedés azt gondolni, hogy a hit, miután nem ellenőrizhető ismeret, immár szimpla fikció, amelynek immár semmi szerepe nem lehet az emberi lét értelmezésében. Sőt, pont fordítva, racionálisan feltételezhető, hogy az „egészről” való beszédmódnak nincs más eszköze, csak a hit. A hit leszűkítése a szubjektum eseményévé gyakorlatilag megszünteti a hit valódi funkcióját: azt a képességet, hogy az ember a maga sorsát a hitben feltételezett, racionális és értelmes „egész” felől lássa. Márpedig, ha az egész az értelmét veszti, akkor elvész az alapja annak, hogy az emberi létben bármiféle önmagán túlmutató értelem megfogalmazható legyen. A hit trónfosztása azzal a végzetes eredménnyel járt, hogy elveszett az a képesség, amellyel az ember az „egészet” mint értelmes egészet lássa, s ezáltal önmaga léthelyzetét, a halál jelenségét is ideértve, értelmes léthelyzetként értelmezze. A halál jelensége azáltal válik zavaró momentummá, hogy fölerősíti az értelmetlenség érzetét, s ezzel kikezdi a beszűkített horizont önfeledt mintha kultúráját.
Azzal, hogy a Nyugat lemondott az „egészről” való beszéd lehetőségéről, mert a hitet mint az egyetlen távlatos értelemadás eszközét érvénytelennek nyilvánította, s besorolta a szubjektum eseményei közé, feloldhatatlan ellentmondásba sodorta önmagát. Úgy kell megalkotnia az értelmes lét vízióját, hogy közben aláásta annak a hitnek a tekintélyét, amelyre ezt a víziót alapoznia kellene. A hit lehetetlen, a tudás kevés, vízió az „egészről” viszont kellene. Ez így ugyebár elég problematikus. Ezt nyilván nem tudja másképpen megtenni, csak úgy, hogy önmagába zárul, a halál, az örökkévalóság, a múlandóság, a maradandóság, a végső értelem kérdéseivel nem foglalkozik, hanem a mindenkori jelen zártságát próbálja meg beemelni valamiféle evilági transzcendenciába. Vedd meg a kütyüdet, és légy vele boldog. De hogy mi történik veled, ha betesznek egy koporsóba, ne foglalkozz vele.
Ez az önfeledt zártság kultúrája, amelyet már nem zavar az a körülmény, hogy az emberi létnek egyetlen valódi kérdése van, és ez a halál.