6. nap: Kirkjuböur, az első feröeri település (i.sz. 725), a középkori vallási és kulturális központ (a gótikus Magnus-székesegyház romjai /13. sz./, a ma is működő Szent Olav-templom /12. sz./, Füstölőkamra – tőzegfedelű gerendaház) – Vestmanna: hajókirándulás a fantasztikus bazaltoszlopos part illetve abráziós barlangok menténVestmannabjörginihez, a Vestmanna-sziklákhoz (a parton madarak költőhelyei, felettünk és a sziklákon rikoltozó madarak sokasága /alkák, lummák, sirályok, csüllők, sirályhojszák/) – Saksun (idilli kis falucska, skanzen, gyalogtúra: pazar panoráma a két misztikus tengeri sziklára, a Kelliginre /„boszorkány”/ és a Risinre „óriás”/)
„ÉSZAK PÁRIZSA” ÉS AZ ÉRINTETLEN SZIGETEK AZ ATLANTI-ÓCEÁNBAN" - utazasiklub.hu
Ki ne játszott volna már el a gondolattal, főként ilyenkor a nyár kellős közepén, vagy azon egy picivel már túl, hogy de jó is lenne kiszakadni a mindennapos taposómalomból, elrepülni messze délre, egy olyan szigetre, ahol legfeljebb az emberi szabadság egyik örök szimbóluma, a madár jár... Igaz, ők aztán csapatostul, sőt a névjegyüket is leteszik a már amúgy is fehér sziklákra, egyúttal nemcsak az álmaikat, de az életkedvüket is elvéve azon „szárnyatlan, tollatlan” lénytársaimnak, akik ilyen távoli, messziről csodaszép szigetekre vágynak... Ha nem hiszik, jöjjenek velem, s győződjünk meg minderről együtt, a világhírű utazó, L.G. Green: Ahol megállt az idő (Bp. Táncsics Könyvkiadó 1964) c. könyve segítségével...!
Green 16 évesen, hajósinasként járta végig először ezeket a távolról egzotikusnak tűnő, az Atlanti-óceán déli részén, a Dél-afrikai Köztársaság nyugati partvidékétől néhány száz tengeri mérföldre sorakozó madárszigeteket, egy guanószállító szkúner fedélzetén. S már akkor meggyőződhetett róla, hogy itt bizony nem az ember, nem is „a víz az úr”, ahogy Petőfi gondolta, hanem a madár! Mindenek fölött! Nem is értem Hitchock-ot, hogy az 1964-ben forgatott világhírű Madarak c. horrorját (bár ma ez már belefér a játékfilm kategóriába is) miért műmadarakkal és miért egy stúdióban forgatták, amikor egy ilyen madársziget sokkal élethűbb színhelyként és háttérként szolgált volna a film cselekményének! Itt tényleg (képzavar következik...) elsötétítik az eget a fehér madarak, a szulák, a pelikánok, a kormoránok és társaik. Mindent beborít a toll. S mindent ellep a sz... Bocsánat, akkor legyünk inkább költőiek, hiszen József Attilánál nem nagyon lehet szebben és találóbban megfogalmazni ezt a jelenséget: „...s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon...” Hogy ez utóbbi jelzőt számszerűsítsük, olvastam, hogy akár 40-50 méter mély „madárürülék-szőnyeg” is boríthatja a sziklákat!
Nem véletlen, hogy itt nem alakultak ki tartós, pláne az idegenforgalomra épülő emberi települések. Bár amikor ezen szigetek neveit beütöttem a google-be, egyik-másikán lehetett látni kastélyokat, talán szállodákat. De úgy tudom, többségüket természetvédelmi területekké nyilvánították, s legfeljebb a madármegfigyelő állomások szolgálnak néhány semmitől vissza nem riadó, magányos kutató lakóhelyéül. Persze, nem volt ez mindig így. Az ember itt is próbálta megvetni a lábát... Igen, a XIX.sz közepének nagy guanó-inváziójára gondolok, amikor csak Ichaboe szigete körül 250 brit hajó állomásozott, s a sziklákon mindenhonnan összetoborzott, szedett-vedett munkások tízezrei lapátolták a fekáliát... Egyúttal alámosták áldott emlékű nagyanyámnak egyik, egyébként kőbe véshető szociológiai bölcsességét, miszerint kétféle ember van, az egyiknek a kezében a sz... arannyá, a másiknak az arany is sz....-rá válik... Ekkor nevezték ezt a bizonyos végterméket „fehér aranynak”... Azt mondják, hogy a madártrágya 30X olyan hatásos, mint a szarvasmarháké... Ára Európa agropiacain az egekbe szökött... S hogy nem fajult még jobban el ez a fajta rablókereskedelem, s nem állatiasodott még inkább el az ember, annak egyrészt az az oka, hogy az évtizedek során csak tisztára kaparták a legnagyobb szigeteket is, másrészt ez idő tájt, nem is olyan messze ezektől a szigetektől Dél-Nyugat Afrikában, Kimberley környékén egy Erasmus Jacobs nevű emberke (nem, nem a humanista...) egy apró, ragyogó kavicsot talált, ráadásul még szaga sem volt, gyémántot... Jöttek is ám a britek, a búrok, a németek, szóval – mondjuk így – gazdasági súlypont-áthelyezés történt, s ez véget vetett a madárszigetek azon korszakának, amikor a madarak mellett az emberek is csapatostul birtokba vették ezeket az óceánnal körülvett szárazföldeket... Ja, s hogy én miért nem mennék (még) ezekre a szigetekre? Green leírja, hogy a madarak csak egy bizonyos anyagot hagynak a szigeteken, ezzel szemben az emberek önmaguk hulladékát, maradékát, azaz csontjaikat, koponyáikat is, sötét, embertelen múltjukat... Azt írta a szerző, helyenként úgy érezte magát, mint egy katonatemetőben...
Van még néhány nem éppen turistacsalogató attitűdje a madárszigeteknek. Pl. nem nagyon van ivóvíz ezek között a sziklák között. Nincs olyan part, ahol kikötőket lehetne létesíteni, tehát nehezen megközelíthetők, legalábbis vízi úton... Aztán nem igazán embereknek való a klímájuk, hideg-áramlatba esnek bele, s többek között ennek köszönhető, hogy a madarakon kívül a hideg Déli-sark felől érkező pingvinek és fókák érzik (érezték) csak jól és otthon magukat – egészen addig, amíg mindezt ki nem szagolta a Természet nagy barátja, az ember... Végül ha hihetünk Greennek, komfortérzetünk azért sem itt érné el legmagasabb értéket, mert a sziklákat a szél, a víz, meg egyéb elemek átjárták, kifúrták, koptatták, meggyengítették, alámosták olyan mértékben, hogy az egész felépítmény „remeg, mint a miskolci kocsonyában a béka...” Az egyik ilyen „elvarázsolt kastély-szigetet” találóan Higanynak nevezte el az egyik kalandos kedvű német atyánkfia, aztán – néhány nap alatt beleőrült Higany-béli vakációjába...
Nos? Vágyakozunk még a távoli, egzotikus, lakatlan szigetekre? Vagy jó lesz nekünk a Balcsi is – hattyúkkal, vadkacsákkal, sirályokkal...?