A Kossuth-díjas erdélyi magyar írót köszöntik 75. születésnapján barátai, kollégái pénteken a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) Budapesten. Szilágyi István a Helikon alapító főszerkesztője, jelenleg Kolozsvárott él és alkot. Az eseményen a szerzőt köszönti Ágh István Kossuth-díjas költő, író, E. Csorba Csilla, a múzeum főigazgatója és Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke - mondta Ács Margit, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnökségi tagja, hozzátéve, hogy az ünnepséget az MMA Irodalmi Tagozata a PIM-mel és a Digitális Irodalmi Akadémiával közösen rendezi meg.

75 éves lett Szilágyi István – Kultúrpart

Szilágyi István hetvenötödik születésnapját ünnepelte hónap elején. Öt éve járt nálunk, akkor épp a kerek hetvenedik születésnapját emlegettük. Szilágyi István fiatal volt, erő és időtlenség sugárzott belőle. Nem hiszem, hogy azóta öregedett volna. Képzeletemben fittyet hány az időnek.

Szomorú, hogy akkor ünnepeljük nagyjainkat, amikor egy bizonyos kort elértek, úgy hatvan körül, s akkor kerek évszámokban mindig elmondjuk, mily nagyra tartjuk őket. Szilágyi Istvánt eddig is ünnepelni kellett volna, a szürkébb napokban még inkább, mint most, mert ő a magyar próza egyik legnagyobb élő alakja. Ha csak a Kő hull apadó kútba című regényét írta volna meg, már a legnagyobbjaink közé számítanánk. De jött még más is, több is. Számomra  a Hollóidő volt a másik nagy állomás, kiapadhatatlan forrás az ember megismerésében. A remény és reménytelenség, a bűn és bűnhődés, a felelősség és életösztön megannyi színe megjelenik Szilágyi István prózájában. A gyilkosságról szól-e a Kő hull apadó kútba? Arról is, de talán arról a  legkevésbé. Szól egy világról, az emberi örömök és fájdalmak kusza szövevényeiről, méltóságról, tisztességről, fojtó hagyományról és életőrző hagyományról. Szól az igazságtalanság elviseléséről és lázadásról, szerelemről és önzésről, otthonról és idegenségről, taszításról és vonzásról. Vagy a Hollóidő? A Ráckevével is azonosítható Revek, a Szegedi Kis Istvánnal azonosítható tiszteletes, és a Skaricza Mátéval azonosítható Tentás talán csak addig hasonítható a történeti alakokkal, míg kimondtuk mindezt, hiszen a következő pillanatban már mindez nem is igaz. Alakjai hollóidőben küszködő, szellemi tágasságot teremtő emberek. („Hogy lesz ezután? Holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét? Avagy hollóvá lesz az idő? Hollóidő?”) Amikor elmondjuk, hogy a Kő hull... balladás történet, már ki is kell igazítani magunkat. Mert hiszen Szilágyi István, aki lerombol minden közhelyet, minden álságot, minden hamis ön- és közcsalást, éppen több és más, mint amit az az elvárt balladás erdélyi sírós-rívós-hargitás beszédmód megkívánna. Nagyon jó, hogy megírta a Hollóidőt, hogy megmutassa: az író ura önnön világának, mert hihetetlenül szabad, és nem köti sem földrajzi, sem korbéli, sem egyéb béklyó. (Amúgy a Kő hull… sem Erdélyben játszódik, az ihlető tájat valahol Zilahban kell keresni, a szőlődombok árnyékában.)

Szilágyi István a magyar nyelv fölénk nőtt mágusa. Talán azért is volt akkora ereje a Kő hull apadó kútba című 1977-ben megjelent regényének, mert amit oly sokan megpróbáltak, ő minden terhes modorosság nélkül tudta. Tolla alatt a nyelv puhán formálódott, magától vált alakíthatóvá és újjá. És Szilágyi István bebizonyította, hogy a nyelv nem egy holt, málló, porló kőzet. Ha akad olyan őstehetség, akiből a vulkán robbanásával tör fel a nyelv teremtő, megújító ereje, az hihetetlen szépségű hegyeket hoz létre. Számomra a magyar próza vigasztalan síkságán ilyen megdöbbentő szépségű tanúhegyek a Kő hull... és  a Hollóidő. Beleborzadok soraiba, csak egy példa a sok közül, ahogy leírja, hogyan vonulnak hazafelé a napszámos asszonyok: „Talpuk alatt ilyenkor ellágyul a göröngy. Lábuk szárát, karjukat vagdalhatják a harmatos kukoricalevelek, csak mennek békés vágtában, szoknyájuk hintázik faruk szitamozgására, leheletük nyári viharok emlékével rémisztgeti – vagy ujjongatja? – a letarolt októberi határt; majd amint a völgyből sötét mezsgyéken fölérnek falujuk fölé, vállukig ereszkednek a hideg csillagok.”

Ha monográfiát írnék róla, külön fejezetet szentelnék Szilágyi István kálvinizmusának. Nem lenne könnyű dolgom, mert nem lehet mutogatni rá, hogy ím: itt és itt nyilvánul meg. Szilágyi István magában hordozza kálvinista gondolkodását, úgy az övé, mint a szeme színe, mint hangja mélysége. Talán leginkább ott érhetjük tetten, ahol emberi felelősségről és a bűnről van szó. Mert a kálvinista, biblikus ember tudja, az Isten előtt mindenkinek el kell számolnia. Társadalmi igazságtalanság vagy zord idő nem ment fel, ha nem tudunk elszámolni Urunk előtt.

Szilágyi István szerénysége úgy maradt meg bennem, mint egy nagy példa. Pedig épp az ellenkezőjére bíztatott. „Kollegina, maga még túl fiatal ahhoz, hogy szerény legyen”, mondta. Azóta már öregedtem, talán eleget ahhoz, hogy emberileg fel tudjak nőni ehhez az alázathoz. A kálvinista magyar írók puritán emberek, van bennük egyfajta szemérem, ami nem az őszinteségben gátolja őket, hanem a fölös exhibicionizmusban. Talán ezért van, hogy a kálvinista írók gyönyörűséges történetek mögött, a háttérben megállva mesélnek az életről, a világról, az emberről és Istenről.

Szégyellem, de sokáig nem olvastam őt. A Hollóidő akkortájt került a könyvesboltokba, amikor regényem végét írtam. A Kő hull apadó kútba című regényt aztán az alkotójával való találkozás után vettem kezembe. Most újraolvasom a két könyvet. És kicsit meg is döbbenek. Azt veszem észre, hogy Szilágyi István beszédmódja és tulajdonképpen egész prózája mintha ismeretlenül is hatott volna rám. Miféle misztikum ez? Nem tudom. Talán ezt hozza ki a nyelv, a közös látás, a közös kor? A közös Tentás-lét? A garabonciás időtlenség, a krónikási kedv? 

Felejthetetlen pillanatok, amik úgy épülnek be az ember emlékezetébe, mintha nem olvasottak, de személyesen megéltek lennének. Figurák, akik közeli ismerőseink lettek, rokonságot, kötődést érzünk hozzájuk. A makacs, lázadó Szendy Ilka. A végelenül tisztességes földműves, Gönczi Dénes, akit tisztessége üldöz a bűnből, el. Tentás, a krónikás, a szellemi kalandokat éhező pikareszk-hős. Fortunatus úr, az időtlen létű garabonciás. Ezeket a "Tentás-féle világgá-bolondító históriákat" mind Szilágyi István teremtő képzelete, nyelvformáló, nyelvszelidítő, nyelvvarázsló tehetsége adta nekünk. 

Isten éltesse hát, Fortunat úr! Isten éltesse, Pista Bátyám!

 

 

A fotókat Miklósi-Hosszú Csaba készítette Szombathelyen, 2008. november 16-án.

 

Hozzászólások