Pénteken a tíz éve meggyilkolt Marian Cozmára emlékeztek Veszprémben. A román játékost túlzás nélkül imádta a város, azóta sem igazán sikerült megemészteni durva, erőszakos halálát. Mocsai Lajos, a veszprémi kézilabdacsapat és Cozma egykori vezetőedzője beszédében a gyilkosság utáni napokat idézte fel. Kiemelte, a román beálló olyan ember volt, akit az egész csapat rendkívül támogatott és szeretett. (…) A meccs után Nagy László vehette át az elsőként átadott Marian Cozma-díjat. Világklasszisunk láthatóan meghatódott, majd következett a szurkolók vezetésével elénekelt Himnusz. A felemelő jelenet jól láthatóan a csapat idegenlégiósaira is hatással volt. Felejthetetlen este volt, méltó emlékezés egy remek sportemberre.

A Veszprém legyőzte a Barcelonát, Nagy Lászlóé az első Marian Cozma-díj - pestisracok.hu

Szokták mondani, hogy az ember élete a születési és a halálozási évszám közötti rövid vonal... Arra gondolok, hogy Marian Cozma fájdalmasan rövid életét lezáró évszám, a 2009-es utáni vonal – nevezzük ezt így: tragédiájának utóélete – már százszor hosszabb az előzőnél. Akár tíz vaskos könyvet vagy hosszú filmet lehetne készíteni, írni arról különböző aspektusokból. A teljesség igénye nélkül: a cigánybűnözésről, ennek politikai, társadalmi vetületéről, a román-magyar „megbékélés” irányába kifejtett hatásáról, az édesapa küzdelméről és kálváriájáról, az igazságszolgáltatás igazságtalanságairól, egy közösség (klub, város) kollektív gyászmunkájáról, aztán arról, hogy a klub hogyan ápolja egy volt játékosának emlékét, a Szíven szúrt ország c. filmről, s annak hullámairól stb. Pedig igazából egy filmnek kellene még most is peregnie, Marian Cozma életének! Hogy milyen címet lehetne ennek adni? Az ember, aki nevetve született...

 

 

Az előbb említett, sokak szerint indulatból, túl korán készített Kálomista-filmben a gyászoló édesapa mondta ezt róla. Most újra megnéztem a filmet. Próbáltam mindent „leszedni” róla, ami az életére, vagy sokkal inkább halálára rárakódott. Csak az ember Marian Cozmára fókuszáltam. Milyen ember is volt ő? Mit mondtak róla játékostársai, az edzője, az édesapja...? Néhány perc jutott csak erre a másfél órás filmben...

Az édesapja először arról beszélt, hogy fiának a Barcelona volt az álma, ám ő mégis Veszprémet választotta... Aztán az egyik csapattárs, Gulyás Péter idézte fel, milyen volt az, mikor Cozma megérkezett a királynék városába... Egy nagy lakli gyerek... Nyakában egy fényképező gép... Sokkal inkább hasonlított egy turistára, mint egy sportolóra... Mondtuk is neki, de ő csak vigyorgott... Aztán mégis a két év alatt a csapat egyik legjobba lett..! Iváncsik Gergő arra emlékezett, hogy állandóan fülig ért a szája... Mindig énekelt... Hangosan szólt a zene a telefonján, hiába volt a fején a fülhallgató... Ha leszálltak a repülőről, elsőnek tapsikolt hangosan, örömködve, ahogy a gyerekek szoktak... -vette át a szót Illés, az erdélyi születésű csapattárs. Gulyás folytatta azzal, hogy ha utaztunk a buszon, s ő látott egy őzet, akkor már mondta, hogy „bámbi, bámbi”, és az egész busz kénytelen volt arra nézni, mert ő látott egy őzet... És akkor nevetni kellett... Gál Gyula hosszan elgondolkodva is csak annyit mondott róla, hogy életvidám és maximalista... A kubai származású legendás átlövő, Carlos Perez szerint pedig olyasvalaki, aki nagyon szeretett élni... A kapus, a szerb Perics az érzékenységét és az érzelmességét hangsúlyozta, ugyanakkor hozzátette, hogy mint férfi erős volt és igaz barát... Aztán újra Illés: ha Marian eszembe jut, még most is nevetek... Mert harsány volt, nagyszájú volt... Gulyás még arra is emlékezett, hogy a kedvenc száma volt a Republictól a 67-es út, de csak annyit tudott belőle, hogy „csillagok, csillagok”...Most mikor meghallgattuk Ferivel, elpityeregtük magunkat, de mondtuk is, hogy biztos ő lenne az első, aki nevet azon, hogy mi sírunk, mert ő annyira pozitív volt és mindenben a legjobbat látta... Ha a csapat kikapott, ő volt az első, aki azt mondta, hogy csináljuk tovább, menjünk előre...! Fantasztikus ember volt... Az edző, Mocsai Lajos inkább szakmailag értékelt és emlékezett: egy kreatív ember, aki nagyon jó fizikai adottságokkal rendelkezett, nagyon jól terhelhető volt, de a monotóniát nehezen viselte, mint a tehetséges emberek általában... Végül az édesapa: Azok az emberek, akik ezt tették, ha ismerték volna a fiamat, sohasem bántották volna... Érdekes, hogy az én fiam nem sírva, hanem nevetve jött a világra...

Ennyit őrzött meg Marian Cozmáról, az emberről a film. Néhány mondat, néhány emlék. Egy rövid vonal két évszám között. Marian Cozma 1982-2009