Nem Takáts Zsuzsanna volt Kiss László első áldozata, a sportolót már korábban is felfüggesztették egy hasonló ügy miatt - írja a Blikk. Kisst már korábban is eltiltották, mert egy 18 éves lányt akart két társával szexre kényszeríteni. A lap birtokába került dokumentum szerint 1960. december 30-án Kiss két társával szexre akart kényszeríteni egy 18 éves lányt a margitszigeti Sportuszoda medencéjében. A Blikk által idézett anyagban az szerepel, hogy a 18 éves lányt a Sportuszoda szabad részé¬ben körülfogták, és fogdosni kezdték minden testrészén, így lábát, melleit és nemi szervét is. A lány végül odakiáltott az éppen arra járó úszómesternek, így a három sportoló elúszott a közeléből. A lány az esetet jelentette a Sportuszoda igazgatóságának is. Ebből végül nem lett rendőrségi ügy, de az Úszószövetség elnöksége január 26-tól április 26-ig mindennemű sporttevékenységtől és az uszodák látogatásától is eltiltotta Kiss Lászlót.
Az igazság nyomában - origo.hu

Oknyomozó újságírók kikereshetik azt az évekkel ezelőtt felröppent hírt, miszerint a magyar úszósport háza táján nincs minden rendben. Befolyásos, sikereket maguk mögött tudó emberek visszaélnek helyzetükkel és sportoló lányokat zaklatnak. Akkor elhalt a hír. Sikeremberek körül keltettek híreket, a siker pedig, amelyik az olimpián is érmekben volt mérhető, Magyarország számára felülírt mindent. Néhány hónappal ezelőtt kiderült, hogy a magyar úszósport egyik sikeredzője ugyancsak botrányos dologba keveredett, sportkarrierje csúcsán harmadmagával szexuális kapcsolatot létesített egy akkor 18 éves lánnyal. Az ügy hullámzása jelezte, hogy a tabudöntögetés ma sem könnyű műfaj Magyarországon. A hír kapcsán nem a konkrét eseten morfondírozgatnék, hanem magatartásformákon, recepciókon és a hatalom, illetve befolyásolás természetén.
A 2015-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Szvetlana Alexijevics regényét olvasom, amelyik a homo sovieticus mentalitását, a befolyás, befolyásoltság, eszmény, szabadsághiány kérdéskörét boncolgatja. Konkrét emberi sorsok vonulnak egymás után. Az írónő évtizedekig gyűjtötte anyagát, hogy megfejtse egy embertípus, illetve gondolkodásmód paradoxonát: azok, akik harcot hirdettek a szabadságért és életüket is készek voltak érte áldozni, miként nem tudtak mit kezdeni azzal a helyzettel, amikor eljött a szabadság.

Az a sportbotrány, amitől hetek óta hangos a média, valahol ebben a mentalitásban gyökerezik, nevezetesen, hogy voltak a rendszernek érinthetetlenjei, akiket kitermelt a maga sikerének felmutatására a rendszer, lett légyenek a szocialista munka hősei, élsportolók, netán tudományos kutatók. A rendszer két embertípust nem szeretett: a kritikus gondolkodású entelektüellt és az egyházi személyt. Mindkettő veszélyt jelentett. De nagyon szerette az őt legitimáló olyan figurákat, akik sikereik révén egyenlőbbek voltak az egyenlők között. És ezek az egyenlőbbek védettségük biztos tudatában mást és többet megengedtek maguknak, mint amit a kor puritán erkölcsiségében – az erkölcsös szocialista ember – megengedhetett egy átlagpolgár magának. Valahol itt keresendő nemcsak az elkövetők morálja, hanem azoké az „újságíróké”, akik az áldozat és elkövető között még mindig nem tudnak, vagy nem akarnak különbséget tenni. És van még egy rejtélye minden ilyesféle magatartásnak – szégyennel mondom -, hogy a nők áldozati mivoltát szinte kivétel nélkül „vén-kecske” megmondó emberek vonják kétségbe. Azok, akik publicisztikai munkásságuk alapján nagy emberjogi harcosok voltak és lásd, micsoda véletlen, a szocializmus idejének külföldöt járt „üldözöttek”.
 Nehéz azonosulni az áldozattal. A vesztessel. Bátor dolog volt attól a nemcsak nagymama korú, hanem nagymama státuszú egykori 18 évestől, hogy kiállt és elmondta a saját történetét. Úgy, ahogy ő élte meg. Úgy, ahogy viselte annak terhét éveken át, s ahogyan letenni talán nem tudja egy életen át. Sírba is vihette volna névtelenül, mint azok a tíz, s talán százezrek, akiket a győzelmes és felszabadító szovjet hadsereg katonái erőszakoltak meg, de beszélni róla sohasem lehetett. Mert a győztesnek mindig igaza van.
A történet nem önmagáért érdekes csupán - bár ha elégtételt ad az áldozatoknak, akár úgy is -, hanem abban, hogy előtérbe hozza azt a bibliai igazságot miszerint nincs olyan dolog, ami napvilágra ne kerülne. Az ember felelős fiatalkori és mindenkori tetteiért. És vigyázzon mindenki: ki, hogyan cselekszik. Nem a lelepleződés félelmében, hanem az emberség, az Isten előtti felelősség tudatában. A hatalom mindenkori birtokosait, illetve azoknak támogatását élvezőket pedig ne tévessze meg soha a pillanat érinthetetlensége. Mindenkinek el kell számolnia életével. Kinek itt, a történelem ítélőszéke előtt, kinek egykori áldozatával szemtől-szemben, de mindenkinek az ítélő Isten színe előtt.

Hozzászólások