Megjelent a "Reposzt, Válogatott írások 2012-2014" című kötet. A könyvet a REND szombati napján mutatják be, a 15:30-kor az őriszentpéteri művelődési házban tartandó író-olvasó találkozó keretében, ahol lehetőség lesz a blog szerzőivel is beszélgetni.

Reposzt könyvbemutató a REND-en - refdunantul.hu

 

 

Focis „sorozatomat” folytatva szívesen írtam volna az éppen hatvan éve elvesztett 1954-es világbajnoki döntőről, vagy arról, hogy elkészült a devizahiteles mentőcsomag első része, de az is felkeltette az érdeklődésemet, hogy Szabó Tímea ex-lmp-s képviselő is ott lesz a magamutogató emberek fesztiválján, ám most mégis inkább hadd írjak arról, ami igazából a mi történetünk, olvasóké és íróké, dunántúliaké és reformátusoké egyaránt. Én legalábbis annak érzem. Ma a REND-en bemutatjuk azt a kötetet, amely a reposzt elmúlt két évének a szerzők által válogatott írásait tartalmazza. 

Az én szerepem ebben a történetben igen halovány, nem én találtam ki, nem én támogattam, csupán egyik olvasója lettem, már nem is tudom, pontosan mikor és hogyan. Fogalmam sincs, melyik írásra figyeltem fel igazán, csak azt tudom, hogy reggelizés közben többször is szólt a feleségem, hogy most már tényleg fejezzem be, mert mennem kell, dolgom van, egyébként is ciki a laptop előtt ülni pizsamában, még a végén becsönget valaki, te meg még fel se vagy öltözve… Tényleg, mit is olvasol?

Reposztot olvasok. Sőt, második éve szerzek is.

Hogy mi a reposzt? A hivatalos megfogalmazás szerint "Egy blog, ahol a klérus nem papol, hanem gondolkodik, megoszt, reagál." Mindezzel együtt, hiszem, hogy életjel. Ha nem is valami ragyogóan világító üstökös, vagy tündöklő templomtorony, de legalább egy apró, mégis látható lenyomat arról, hogy élünk, létezünk, hogy van véleményünk, mely talán egy kicsit alakítja, formálja a (nemcsak egyházi) közvéleményt, egy-egy személy, de közösség álláspontját, meggyőződését is.

Életjel, mégpedig a református egyház életjele, ugyanúgy, de azért mégiscsak másképp, mint egyéb egyházi oldalak. Nagy előnyünk, hogy naprakészek vagyunk, hogy bátran nyúlhatunk bármilyen témához, mindenféle megkötés, cenzúra nélkül. Magyarán: írhatunk, amiről akarunk, nincs elvárás, nincs beleszólás. Sem előre, sem utólag. Senkitől.

Leginkább azonban mégiscsak a dunántúli reformátusok életjele a reposzt, hiszen hozzájuk kötődik, ez a kerület támogatja, mi, akik írjuk, ha nem is vagyunk feltétlenül született dunántúliak, mégiscsak itt szolgálhatunk. Ez pedig nagyszerű érzés: a dunántúli reformátusság hangja is hallható, nekünk pedig észre kell vennünk, hogy nem vagyunk beszorítva a szórványlét, a kicsiség meglehetősen szűkös keretei közé.

És igen, életjel az én részemről, a szerzők részéről, mert a mindennapi rohanás és ügyintézés labirintusából jó kitörni egy-egy pillanatra, és megmutatni, hogy nemcsak temetkezési vállalkozók, ügyintézők, pályázatírók, kedves, aranyos / nagyképű, lekezelő emberek, hanem gondolkodó, a közélet rezdüléseire odafigyelő lelkipásztorok is vagyunk. (Igazság szerint azok vagyunk leginkább.) Nekem különösképp fontos ez: ha csak virtuálisan is, de jó sok emberhez szólni, azzal az óvatossággal közelíteni, hogy talán sokakat érdekel a mondanivalóm. Kis gyülekezetekben szolgálok, vasárnapokon „nem rúgjuk szét a templom falát”, a lelkész pedig hajlamos arra, hogy elhiggye: az értékre, melyet ő közvetít, nem sokan kíváncsiak. Nyilván ezt sok lelkész megéli, a mennyiség és a minőség, ill. az „egy lélekért se érjen vádja téged” gondolatkörbe pedig nem kívánok belekezdeni, így elég legyen csak annyi: jó érzés azt látni, hogy egyre több embert érdekel, amit írok, írunk. És életjel részemről azért is, mert már kezdtem egy kicsit besokallni a hiábavaló feladatok tömegétől, attól, hogy az értelmes munkára, a valódi szolgálatra nincs annyi idő, hogy fáradt és kedvetlen vagyok ahhoz, hogy történelemmel, irodalommal, teológiával foglalkozzak, vagy csak összeszedjem a gondolataimat és papírra vessem mindazt, ami megérintett.

Örülök ennek az életjelnek. Pulitzer díjat ugyan nem kapunk rá, sarokházat sem veszünk belőle a Balaton partján (még Belső-Somogyban sem), de nem is ez motivál bennünket. Szerintem bőven beérjük egy apró mosollyal is.