Világimanapi rendezvényeket tart a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) női bizottsága pénteken országszerte, az imaórákon külön is hangsúlyt helyeznek egy adott ország híveiért szóló imádságra - közölte a MEÖT főtitkára csütörtökön az MTI-vel.Világimanapi rendezvényeket tartanak pénteken országszerte - minap-online
Kérem, tegye fel a kezét, aki már hallott a világimanapról! Aki feltette a kezét, fogadja virtuális jókívánságomat. Tudom, hogy még mindig kevesen vannak, de talán egyre többen és többen lesznek, akik ismerik, sőt be is kapcsolódnak majd a világimanapi mozgalomban. Merthogy az MTI-hírt így egészíthetnénk ki: messze nem egy bizottság országos megjelenéseiről van szó. Ez egy mozgalom, amely egyre több embert – nemcsak nőket – ragad magával.
Először is tisztázzunk valamit, ami nem biztos, hogy mindenki számára nyilvánvaló. Ma két olyan országosan, sőt az egész Kárpát-medencében megrendezett imanap van, amiben a református női csoportok, főként a nőszövetségek részt vesznek. Tudom, mai napig némelyek szeretik lesajnálni a nőszövetséget, mint jótékony nénikék unaloműző gittegyletét, válaszként csupán annyit tudok erre mondani: tessék egyszer bepillantani egy városi nőszövetség összejöveteleibe. Meg fog lepődni, aki betér! Kreatív, az öncélúságot messze kerülő, itt-ott egyre fiatalodó önszervező közösségekkel fog találkozni. Tehát a református nőszövetségek, illetve a hasonló csoportok a következő két imanapot tartják egy évben: március első péntekén, illetve annak környékén a korábban női ökumenikus világimanapnak nevezett, ma világimanapként emlegetett alkalmat, amely igyekszik a világ minden országában megjelenni. Mi vasárnap tartottuk, az élmény egészen friss. Idén Malajzia keresztyénjei mutatkoztak be. Merthogy minden év újabb világot hoz el, ismeretlen tájak, új információk, soha nem sejtett összefüggések tárulnak fel az érdeklődő számára. (Mindenképpen meg kell a világimanap mellett említeni, hogy a református nőszövetségek december első vasárnapján 2006. óta saját imanapot szerveznek, óriási háttérmunkával, nagy felkészüléssel, mégpedig a kárpát-medencei magyarság egységéért. Ez sem csak nőknek szól!)
A világimanapi bemutatkozó országok sorában utóbbi időben a déli félteke jobban képviselte magát. Számos dél-amerikai ország, valamint Afrikából Kamerun mellett a déli tengerek színes, orchideás világa, Pápaua-Új-Guinea vonult fel az idei Malajziával bezárólag. A világimanap egyik érdekességét valójában ez a színesség adja: felfedezünk valami mást. Olyan, mint egy kalandos utazás a keresztyének világában.
A távoli országokban, főként ott, ahol többségében nem keresztyének élnek, jelen vannak a nyugati missziók. Amiképpen a különböző idegen eszmék beáramlása ellentmondásokat idéz elő a nem európai kultúrákban, úgy a protestáns misszió is időnként nehezen találja helyét, nehezen tudja definiálni feladatát.
Egyelőre az eszmék beáramlásánál maradva, idézzük fel, mit jelent, amikor bekerül - tegyük fel egy távol-keleti országba - a feminizmus eszméje, amit nyilván sokan missziós hévvel hirdetnek ezen országokban is. A feminizmus elsőként felmutatja a nőknek rossz társadalmi helyzetüket. Megmutatja, hogy alárendelt helyzetben vannak a családon és a társadalmon belül egyaránt. Következménye ennek természetesen, hogy a nők – akiknek úgymond kinyílt a csipájuk – azon nyomban boldogtalanná válnak. A felismerés segíteni nem sokat segít rajtuk, viszont egyre többen feladják addigi életüket, ami egyszerre csak tarthatatlannak tűnik. Ezáltal a társadalmon belül is káros bomlási folyamatok indulnak meg. Hogy hová vezetnek, azt hiszem fölösleges ecsetelnem.
Az eszmék globalizációjának különös kölcsönhatási folyamatai visszafelé is érvényesek. Az európaiak egyrészt elítélik a bennszülött, illetve hagyományos, mondhatnánk ősi rend szerint működő társadalmak patriarkális jellegét. Felháborítónak tartják a nők alárendelt helyzetét, az eltérő szokásjogot, olyan kategóriákkal hantíroznak, mint a nők családon belüli bántalmazása. Az európai közösségek ugyanakkor lelkesednek a bennszülöttek természetközelségéért. Azon nyomban átvennék spiritualitásukat. Beépítik ennek a spiritualitásnak elemeit saját vallásgyakorlatukba. Először jött a tánc, amit Nyugat-Európában a templomi istentiszteleten is itt-ott lejtenek, utána jött az, hogy már nem Istenhez, de nap-anyához, hold-anyához, föld-szellemhez, fűhöz, fához imádkoznak. Bennem azonban rögtön megakad a kérdés: ha ugyanannak a kultúrának gonosz a társadalma, gonosz a társadalmi berendezkedése, gonosz viszonyok uralkodnak ember és ember között, vajon miért jó és követendő a spiritualitása? Nem ugyanazokról az emberekről van szó? Nem ugyanaz a tetovált, fogatlan férfi veri el délután négy órakor a feleségét, mint aki délután ötkor kimegy az erdőbe, és áldoz a fának, amelyben ősei szellemét hiszi? Nem ugyanaz ez a mi jóemberünk, aki este hatkor lustálkodik, és nézi, hogy asszonya és gyermekei izzadva dolgoznak? És nem ugyanaz még mindig ez a férfiember, aki este kilenckor megidéz néhány gonosz szellemet őrjöngő tánc kíséretében?
A misszió éppoly meghasonlott, mint ez a furcsa globalizált világ. A protestáns missziók ma szemérmesen térítenek, elsődleges feladatuknak a materiális segítségnyújtást tekintik. Visznek pénzt, víztisztító berendezéseket, varrógépeket, vagy egész egyszerűen tanácsadókat, akik továbbképzéseket tartanak, hogy a képzett helyiek továbbadhassák a tőlük kapott ismereteket. Egy elkötelezett misszionárius előadását hallgattam, és megdöbbentett, amikor azt mondta: a misszió tönkreteszi az ősi kultúrákat. Szégyent láttam az arcán. Csakhogy mi értelme van egy keresztyén missziónak, ami nem hirdeti Isten és Jézus Krisztus gondviselő szeretetét, a Megváltás igéjét? Ezt a kérdést ki-ki válaszolja meg most magában.
Csupán egy dolgot tennék hozzá. A missziónak jelenleg három útját látom. Egyrészt ott van az iszlám, amely nem szemérmeskedik, meggyőződéssel térít, akit elkapott, azt már nem ereszti. Itt-ott még az erőszaktól sem riad vissza, de amúgy, ahol már államvallás, mint Malajziában, eleve nyert ügye van, mert az érvényesülés egyetlen útja rajta keresztül vezet. Ott van aztán az a keresztyén vallásgyakorlat, amely a helyi ősi vallásokat minden ellenkezés nélkül befogadja. Ez utóbbi következménye egy veszélyes szinkretizmus, ahol gyakorlatilag meghal az igaz hit, helyette babonaság, bálványimádás válik mindennapos gyakorlattá. Ennek veszélye Európában is érezhető, sokan a spiritualitás megélésének új útjait keresik, miközben elveszítik keresztyén hitük lényegét. Ami megmarad, sok esetben nevetséges: meditációs zenére vonagló nők, imádság helyett tartalmatlan sóhajtozások, Ige helyett lebutított tanmesék.
A misszió harmadik lehetséges útjának tartom azt a hagyományos protestáns missziót, ami egykor oly szép gyümölcsöket hozott a magyar külmisszió történetében is. Egy tiszta misszió ez, amelyben azzal a meggyőződéssel megy a szolgálattevő a másik emberhez, hogy mindenki számára az üdvözülést hozza el Isten, Jézus Krisztus, és a Szentlélek ismerete és szeretete. Ehhez persze meggyőződés kell. Meggyőződés, hit és karizma.
Hozzászólások