Ki az a Rihanna?

Rohanna. Az ember. Kifele. Minél előbb. Különben a végén még állva elalszik. Olyan unalmas ez a koncert. A színpadon: Rihanna.

A tömeg viszont akkora a Sziget nagyszínpada előtt, hogy végig kell várni ezt az értelmezhetetlen és értékelhetetlen produkciót, az agyonmarketingelt világsztár félplayback-showját. Koncertnek kevés (zenét nyomokban tartalmaz csak), shownak semmi (nincs cirkuszi tűzijáték, lézeres-kivetítős, profin komponált parasztvakítás legalább), még esztétikai élmény sincs, hiszen a főhősnő még csak szépnek sem mondható.

Stumpf András: Rihanna a Szigeten: bukás és hazugság - mandiner.hu

Szombat korán reggel van, muszáj valami témát találnom a másnapi, azaz a mai Reposztra. Ebben a blogban ez a legnehezebb. Ha már megvan a téma, amire re-posztolok, akkor már könnyű dolgom van. Nosza, nézzük hát a felhozatalt. Nézem a szokásos oldalakat, hírkeresőket, hátha beleakadok valami nekem való ügybe, ami érzelmileg is megérint. De most nem találok semmit sem. Viszont találok valamit, ami engem ugyan nem érint meg, de úgy tűnik, másokat nagyon is. Olvasom, hogy a Rihanna koncert nagy csalódást keltett. S ahogy böngészem az oldalakat, teljesen az a benyomásom alakul ki, hogy itt egy egész ország fel van háborodva. Alig van olyan befolyásos felület, amelyik ne foglalkozna Rihannával, a várva várt sztárral, aki aztán csalódást okozott. Hopp, úgy látszik, itt lemaradtam valamiről. Egy egész ország zokog, mert a koncert nem teljesítette be a váradalmakat. Én meg még azt sem tudom, ki ez a Rihanna.

Nem tudom, szabad-e elárulnom mélységes tudatlanságomat, hogy ti. fogalmam sincs, ki ez a Rihanna. Mint ahogyan alig-alig tudok valamit a mai ügyeletes sztárvilágról, legyen szó a mai szórakoztatóipar bármely területéről.  Nem ismerek arcokat, zenéket, filmeket, még azt sem nagyon tudom, hogy mit kellene tudnom, avagy mit illene tudnom. Van persze egy-két név, akikről tudok, de alapjában véve azt kell mondanom, nem tudok szinte semmit sem arról a kulturális világról, amely   ̶ úgy tűnik  ̶  , ma széles tömegek életérzését befolyásolja.

De még azt sem tudom, mit is jelent ez a bizonyos „széles tömegek”. A médiából úgy tűnik fel, mintha ez a Rihanna koncert valamiféle országos ügy lenne. Mintha egy egész ország azzal lenne elfoglalva, hogy mi történt a Szigeten.  Gondoltam, átmegyek a szomszédhoz, aki egy nyugdíjas hentes, s megkérdezem tőle, mit szól ehhez a felháborító fellépéshez? Rihanna a koncertet haknira vette. Aztán gyászunkban megiszunk egy pohár bort, eljátsszuk a búsuló magyar szerepét, hogy itt már megint le vagyunk nézve, Rihanna semmibe vette a magyar parasztot. Eljött ide az isten, alászállt a magyar valóságba, de hát nem tisztelt meg bennünket valódi jelenlétével.

Attól tartok azonban, bármelyik szomszédomhoz mennék is át, egyikük sem tudná, miről is van szó igazán. S ha gondolatban beszélgetést kezdeményeznék ismerőseimmel, barátaimmal, akiknek a többsége nyilván a mai magyar református egyháztársadalomból kerül ki, nagy valószínűséggel az derülne ki, hogy fogalmuk sincs, ki ez a Rihanna, vagy ha tudják is, egyáltalán nem érdekli őket, hogy miként is szerepelt a Szigeten. Ez nyilván abból adódik, hogy az a kulturális csoport, réteg, környezet, közösség, amelyben én élek, nem tekinti a Rihanna-jelenség, avagy a Sziget-jelenség által képviselt kulturális értékvilágot a maga számára mérvadónak. Tud róla nyilván, de valójában nem érinti meg.

Azt kell mondjam, a média nagy része által sugallt kulturális világhoz képest én egy zárt szubkultúrában élek. Mert ha a Rihanna koncert annyira fontos, hogy alig van befolyásos oldal, amely ne foglalkozna vele, akkor nyilván ez a kultúra az általános és a domináns, a normatív, miközben én benne ülök a magam kis zárt univerzumában, s fogalmam sincs, mi zajlik odakint. Nyilván, mert öreg vagyok. Most már csak az a kérdés, hogy mihez képest? Kinek a normája szabja meg a maiság tartalmát?

Nos, itt jön a probléma. Itt van ez a társadalom, amelyet nyilván összeköt valamiféle közös érzület, de azon belül a különböző csoportokban megtestesülő kulturális világok között szinte áthidalhatatlan szakadék van. Az egyik zokog a Rihanna koncert okozta csalódás miatt, a másik meg azt sem tudja, ki az a Rihanna. De ez még önmagában nem is lenne baj. Megszűntek az egységes közösségi kultúrán alapuló társadalmak, s ettől kezdve nincs, ami meghatározza a kulturális kánont. Az, hogy mi a normatív műveltség része, szemléleti kérdés. Az egyik nem tudja, ki az a Rihanna, a másiknak lövése sincs arról, hogy Húsvét minek az ünnepe. Mondható az természetesen, hogy egy zárt szubkultúrában élek, hiszen nem tudom, ki az a Rihanna. De mondható az is, hogy az él egy zárt szubkultúrában, akinek fogalma sincs arról, mi az, hogy Húsvét. Nincs közös kultúra, mert nincs közösen elfogadott kulturális kánon. Ettől kezdve már csak az a kérdés, kinek a szubkultúrája a domináns.

Nos, kora reggeli médiaszemlém eredménye az, hogy van itt valamiféle kulturális tudat mégis, amely úgy tálalja magát, vagy talán azt is gondolja önmagáról, mintha bizony uralkodó lenne. A Rihanna koncert kudarca vezető téma, s úgy tűnik fel, mintha egy egész társadalom kulturális beállítódását fejezné ki, holott nagy valószínűséggel csak egy kulturális csoporttudat.

Magyarán az, hogy ma mit tekintünk a kulturális kánon részének, igenis tematizálva van, s nem csak úgy „magától” alakul ki. Miután az állam úgymond semleges, a médiára hárul az a szerep, hogy egy mérvadó kulturális értékvilágot közvetítsen. Ám számomra úgy tűnik fel, hogy az az értékvilág, vagyis az a kulturális kánon, amit a ma véleményformáló média nagy része közvetít, nincs tudatában annak, vagy nagyon is tudatában van annak, hogy miközben valamiféle általános kulturális beállítódást sugall, valójában nagyon is körülhatárolt csoporttudatot fejez ki. S az, hogy melyik kulturális csoporttudat, hogy ne mondjam, szubkultúra a domináns, vagyis melyik tudja „eladni” magát általános kulturális tudatként, alapvető befolyással van az egész társadalom kulturális karakterére. Nos, meg kell mondjam, az a kulturális csoporttudat, amely most a Rihanna koncert kudarcára reflektál, és szinte az egész sajtót elöntve azt sugallja, mintha itt valamiféle általános közösségi kultúráról lenne szó, idegen tőlem. Szubkultúra ez a javából, de mégis, erejénél és befolyásánál fogva képes magát normatív kultúraként láttatni.

Ez a kulturális kánon, avagy normatív kultúra ma így szól: ha nem tudod, ki az a Rihanna, szégyelld magad. Égő. De ha nem tudod, ki volt az a Mózes, nincs semmi probléma. Az normatív tudatlanság. Rihanna ma van. Mózes meg régen volt. Nem igaz?