Büszke vagyok, hogy a razzia 71-ik évfordulóját a remény, a béke és a szeretet jegyében tarthatjuk meg” - mondta a szerb kormány alelnöke, aki köszönetet mondott Navracsics Tibornak, a magyar és az izraeli nagykövetnek, valamint a jelenlévő egyházak képviselőinek, hogy részt vettek a megemlékezésen. „Azt hiszem, most fordul elő első ízben, hogy közösen hajtunk fejet s ez azt mutatja: mindannyian sokat tanultunk hibáinkból s meggyőződésünkké vált, hogy más, jobb alapokon is építhetjük a kapcsolatainkat” - szögezte le Aleksandar Vucic.
Újvidéken szerdán emlékeztek az 1942-es razzia áldozataira. A rendezvényen részt vett Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes is.
A Kossuth Rádió Esti Krónikájából értesültem az újvidéki közös megemlékezés híréről, és személy szerint nagyon örültem neki. Hazaérve azonban meglepődve láttam, hogy sem az indexen, sem az origón, de még a Népszabadság vagy a HVG internetes oldalán sem jelent meg semmiféle beszámoló az újvidéki koszorúzásról, sőt a megújult nemzetpolitikával bíró MSZP sem izzadt ki magából még egy két soros közleményt sem, ahogyan Bajnai Gordonék és az LMP sem tartotta említésre méltónak a történteket. A Vajdaság Ma délvidéki hírportálon kívül csak a jobboldali napilapok, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap, valamint a számomra ismeretlen Hírstart, ill. egy szélsőjobboldali oldal foglalkozott kisebb-nagyobb terjedelemben az Újvidéken történtekkel, azaz átvették a délvidéki oldal, valamint az MTI beszámolóját.
Azért szomorú ez, mert Navracsics miniszterelnök-helyettes szép gesztusa a magyar-szerb történelmi megbékélési folyamat egyik jelentős állomása, aminek remélhetőleg szerb oldalról is lesz folytatása.
Hogy mindenki értse, miről van szó: 1942 januárjában a magyar honvédség és a csendőrség történetének egyik legsúlyosabb incidense zajlott Újvidéken és környékén. Történt ugyanis, hogy a Délvidék egy részét 1941-ben visszafoglaló magyar csapatok a partizánok állandó zaklatásaira, támadásaira válaszul több napon keresztül tartó megtorló akciót rendeztek, mely Újvidéken érte el csúcspontját. „Január 20-án este a karhatalmi erők körülzárták a várost, megszüntettek minden távközlési összeköttetést a külvilággal, beleértve a főispán és a polgármester telefonvonalait is. Másnap reggel megkezdődött a „tisztogatás”. A várost három körzetre osztották. Akinek nem találták megfelelőnek az igazolását, azt (…) az igazolóbizottság, majd Grassy József városparancsnok minden törvényes alap nélkül működő vésztörvényszéke elé vitték. Ez mindenkit további eljárás nélkül halálra ítélt, az elfogottakat a jeges Duna strandján kivégezték, és a holttesteket jégbe vágott lékbe taszították. A mészárlás 23-án este ért véget.” (Magyarok krónikája, 1996. Szerk: Glatz Ferenc, 620. oldal) A razzia során több mint háromezer ember vesztette életét, többségében szerbek, de több száz zsidó, és tizenegy magyar is áldozatául esett a cselekményeknek. „Az (…) nem vitatható, hogy a csúf foltért, amit a honvédség Újvidék miatt magán viselt, a parancsnokok voltak a felelősök, mert a bakák parancs, felbíztatás (hírek szerint leitatás) nélkül ilyesmire biztosan nem vállalkoztak.” –írja Ormos Mária történész (Magyarország a két világháború korában 1941-1945. Csokonai Kiadó, 2006. 316. oldal) (Aki többet szeretne olvasni erről, annak figyelmébe ajánlom Cseres Tibor: Hideg napok című művét, valamint az ebből készült filmet is.)
Ezek a tények. A szomorú, szikár, megmásíthatatlan tények. Erre emlékeztek a két állam miniszterelnök-helyettesei, valamint a magyar és az izraeli nagykövetek január 23-án szerdán Újvidéken. Szomorú szívvel, de elismerjük mindazt, ami ott és akkor történt. Navracsics Tibor jelenléte ezt bizonyította. (Egyéb, ezzel kapcsolatos történelmi kérdésektől most eltekintenék, bízzuk ezt a független történész szakmára, már ha van ilyen.)
Ugyanakkor fontos elmondani: ami 1942 januárjában Újvidéken és környékén történt, az ismétlődött meg ellenkező előjellel és jóval nagyobb mértékben 1944-ben és 1945-ben Bácskában. Nem fogok most hosszasan idézni Cseres Tibor: „Vérbosszú Bácskában” című könyvéből, akit érdekel, kölcsönözze ki a könyvtárból, vagy olvassa el az interneten. Azért szólok, hogy erős gyomor és sok-sok zsebkendő kell hozzá: válogatott középkori kínzások, tömeges kivégzések, hihetetlen emberi brutalitás, negyven-ötvenezer magyar és német áldozat, nők, férfiak, gyerekek, és mindezek nyomában nyolcvanezer menekült...Maga a magyarság volt a bűn-írja Kamarás Mihály ferences szerzetes, aki rendtársai közül egyedüliként élte túl a szörnyűségeket.
Ezek is tények, melyekért senki nem kért bocsánatot tőlünk, senki nem beszél róluk, nincs gyásznap, nem vonulnak utcára emberek, nem kiálltja senki, hogy „soha többé”…pedig ők is áldozatok, a mi áldozataink, a mi népünk tagjai. Mintha sok egyéb mellett a délvidéki magyar irtás is történelmünk kibeszélhetetlen, feldolgozhatatlan része lenne. Az igazán szomorú az egészben az, hogy –egy tavalyi, a Magyar Tudományos Akadémia által támogatott szakmai konferencia tanúsága szerint- eddig jobbára csak újságírók és helyi értelmiségiek publikáltak ebben a témakörben (ebbe illik a már említett könyv is), tudományos kutatások nem történtek. Az idézett konferencia előtt sem volt ilyen szintű találkozó, legalábbis nem hallottam róla. Szomorú az is, hogy a korábban jugoszláv, most szerb államhatalom minden eszközzel akadályozta eddig a feltáró munkát, Szabadkán még a temetőbeli kegyhely kialakítását sem engedélyezték. Mintha meg sem történt volna a szörnyűség.
Márpedig megtörtént. Mint ahogy megtörtént az újvidéki tragédia, de megtörtént a németek és a magyarok második világháború utáni kitelepítése is. De tudunk a szerbiai magyarellenes falfirkákról ugyanúgy, mint a csúrogi emlékkereszt megrongálásáról, vagy éppen a temerini fiúk döbbenetes börtönbüntetéséről. A cseh elnökválasztási kampányban a nyilvánvaló igazságot kimondó elnökjelölt szavai botrányt kavarnak, Szlovákia pedig még tárgyalni sem hajlandó a Benes dekrétumokról.
Éppen ezért örvendetes, amikor arról hallunk, hogy Magyarország és Szerbia közötti történelmi megbékélés újabb állomásához érkezett az újvidéki megemlékezéssel. A fenti cikk tanúsága szerint ez már a második lépés volt a közös múlt feldolgozásában, az első ugyanis egy év eleji megemlékezés volt Csúrogon, ahol a belgrádi magyar nagykövet és a szerb elnök tanácsadója vett részt az ártatlanul lemészárolt magyarok emlékére rendezett főhajtáson. (Tegyük ehhez hozzá, hogy tavaly januárban, az újvidéki razzia 70. évfordulóján a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium emléktáblát állíttatott Budapesten.) A megbékélési folyamat pedig várhatóan folytatódik, hiszen a hírek arról szólnak, hogy nemsokára szintén Csúrogon Áder János magyar és Tomislav Nikolic szerb köztársasági elnök együtt emlékezik majd.
Jól van ez így. Ám fontos, hogy ne csak mi ismerjük el a nyilvánvaló bűnt, hanem tegyen így a másik fél is. Ezt pedig komolyan számon kell kérni az Unióba igyekvő Szerbián. Nem árt tudtukra adni: ha nincs megegyezés, bocsánatkérés, nincs támogatás és nincs segítség sem. Nem erőt fitogtatni, példát statuálni kell, de a meglévő előnyt pontosan az önbecsülésünk és a nemzeti érdekeink miatt ki kell használni. Sőt, közös dolgaink rendezése nemcsak magyar, hanem szerb, sőt nemzetközi érdek is. Csak így van esély az igazi megbékélésre. Elvégre ez egy olyan meccs, ahol a döntetlen a legjobb eredmény - mindenkinek.
Hozzászólások