A kereszténység kultúrája az igazság keresésének és kimondásának kultúrája – mondta a Miniszterelnökséget vezető miniszter vasárnap este, Budapesten, az Október, a reformáció hónapja elnevezésű programsorozat részeként megtartott gálaesten. Gulyás Gergely kiemelte: Európát a kereszténység kultúrája tette otthonunkká, a reformáció pedig számtalan területen tett hozzá ehhez a kultúrához. Nemcsak a hitéletet, a teológiát vagy éppen az egyház intézményrendszerét újította meg, de új fejezet nyitott a társadalmi berendezkedésben és a mindennapi élet számtalan területén.


Gulyás Gergely: A kereszténység az igazság keresésének kultúrája – pestisracok.hu

Október 20-án tartották az „Október a reformáció hónapja” rendezvénysorozat gálaestjét. A rendezvényt Főtiszteletű Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke és az Ökumenikus Tanács elnöke nyitotta meg. Ünnepi előadóként Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető minisztert hívták meg. Előadásának címe: A reformáció népeként a hit, az értelem és a kultúra egységében, melynek lényeges üzeneteit kiemelték a PestiSrácok, melyért köszönet!

Rögtön rávilágítanék egy nagyon fontos gondolatra, melyet a cikkben így fogalmaztak meg:

„A tárcavezető megjegyezte: közéleti szereplőként bizonyos helyzetekben fontos a bizonyságtétel, de ha valaki a közélet mindennapjaiban vesz részt Magyarországon, akkor legalább ennyire fontos, hogy a cselekedeteiből látszódjon, miben hisz, vagy hogy van-e bármilyen magasabb rendű érték, amelyet irányadónak tart a mindennapokban.”

Fontos a bizonyságtétel és ugyannyira a hiteles élet cselekedetei (a hiteles alatt semmiképpen nem a tökéletes keresztyén embert értem, hanem azt a Krisztus által megváltottat, aki tisztában van bűnös és esendő voltával). Olyan keresztyén ember képe jelenik meg előttem, aki nem egyházi ember, mégis amikor kilép a templom ajtaján viszi magával tovább a hirdetett igét. Ahhoz tudom hasonlítani, amikor az orvos imádkozik a műtét előtt és nem fél azt mondani a betegének, hogy érte is imádkozzon, hogy megfelelő eszköz lehessen a beteg gyógyulása alatt. Olyan hivatalnokhoz, tanárhoz, utcaseprőhöz, politikushoz, aki nem teszi le a hitét, mint egy álarcot a munkahelyén, hanem identitása részeként éli meg a magánéletében, munkájában, hivatásában. Az utcán és a boltban, a veszekedések alkalmával és segítségnyújtásban, a döntésben és tanácstalanságban egyaránt… Vagyis az élet minden területén. 

Amíg a keresztyénséget csak álarcként viseljük, addig azt a tábort erősítjük, amelyik képviseli azt a gondolkodást, amelyben fegyverek nélkül győzik le az értékeket, melyek meghatározzák a magyar népet. A közös jó érdekében sok emberrel elhitetik, hogy nem kell Magyarországnak a nemzeti öntudat. Európa többet, szebbet ígér. Jobb fizetés, nyugodtabb élet, jobb ellátás… Magyarországnak nem kellenek a családok. Míg pár évtizede arra törekedtek a fiatalok, hogy a szülők, nagyszülők közelében maradjanak (egységben az erő), addig ma már teljesen szétszóródva éljük meg a család fogalmát. Nemcsak a tágabb értelemben vett családra gondolok, hanem a munkahelyek miatt egyre többször látjuk, hogy anyuka vagy apuka alig van jelen a család életében. Ez a fajta távolélés pedig vonzza maga után az élet egyéb területein felmerülő megoldási helyzeteket, mint például egyre többen kérik családtagjaikat, hogy hamvaikat szórják el. Nincs szükség kötött temetkezési helyre, mert nehéz a családnak  gondozni a sírt és évente egyszer visszajárni gyertyát gyújtani (konkrét eset, még élőtől hallottam, hogy így gondolkodik). Ez az eset pedig az élet egy apró szeletkéje, mely a megváltozott élethelyzethez igazodik. Természetesen a változás nem feltétlenül rossz, ha új értékeket alakít ki, amelyek beleilleszkednek a már meglévő rendszerekbe. A félelmem csak annyi, hogy a változások nem a közösséget, a nemzetiséget, a családot és a hitet, a meglévő alaprendszereket erősítik. Sokkal inkább az egyén álmainak megvalósulását, amely tudjuk nem mindig a közjót szolgálja.

Egyre nehezebb helyzetben vannak a gyülekezeti lelkészek, mert a falu közössége folyamatosan változó. A változóból pedig elég nehéz összehozni egy közösséget. A változóra nem lehet építeni, nem lehet számolni a jövő évben is. Nincs más választás, mint hogy alkalmazkodni és megtalálni megváltozott világunkban is az új utakat. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha valami, mégpedig az alap állandó marad.

Gulyás Gergely miniszter beszédében megfogalmazta, hogy a legnagyobb veszélyt nem a fegyvereket fogó emberekben látja, hanem sokkal inkább azokban a tudatos hatalmi tényezőkben, melyeknek elsődleges jelszava: a dekonstrukció, amely „azt hirdeti: minden kultúra, amely az emberiség történetében felépült, elnyomás eredménye, ezért a legjobb lerombolni. A dekonstrukció szerint le kell rombolni az intézményeket, az államot, és le lehet rombolni a közösségeket a családon, a nemzeten át az egyházig; le kell rombolni, hogy a kultúra helyébe a tagadás kultúrája, a hit helyébe az ideológia, az igazság helyébe a narratíva lépjen.”

Erősek ezek az ideológiák és sokakat elérnek, ahogyan tapasztaljuk azt nap, mint nap.

Gulyás Gergely tárcavezető beszédéből még egy fontos részt kiemeltek a PestiSrácok: „Azt viszont biztosan állíthatjuk, hogy a lécet levenni, illetve a lécet leverni nem ugyanaz, ahogyan a mércének nem megfelelni és a mércét felszámolni is alapjaiban különböző.”
Teljesen egyet értek a kijelentéssel. A léc, a mérce elérése már önmagában sem könnyű feladat. Ezt nehezítendő körülmény, amikor más értékrendszerekben gondolkozók még meg is mondják, hogy milyen magasan van az a léc. Vagyis mikor megmondják világi emberek, hogy egy keresztyén embernek hogyan kellene viselkednie. Megmondják, hol kellene imádkoznunk, hogy hogyan kellene elfogadnunk olyan kultúrákat, amelyek Isten szemében egyáltalán nem kedvesek. Erre csak Isten szavával tudnék válaszolni: „Hanem mivel az Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek.” (I Thessz 2,4)

Értékes gondolatokat kaptunk Gulyás Gergelytől nemcsak a reformációra készülődve, hanem az előttünk álló időnként küzdelmes, de mégis reményteljes jövőre nézve.