Fertőző kultúrában élünk. Mentális fertőzés szedi az áldozatait. A tárgyközpontú szemlélet áttelepült a közgondolkodásra, és beférkőzött a családokba. Azért küzdünk, hogy pénzünk legyen, és hogy vásároljunk, és egymással is tárgyként bánunk.


Családkonferencia – origo.hu

Európa egyik legnagyobb gondjának, a népességfogyásnak, illetve a munkaerőhiány problémájának megoldását sok politikus a bevándorlásban látja. Tegyük hozzá, hogy a kontinens nyugati felén. Aki azt gondolja, hogy valami új történik, tévedésben van, hiszen az utóbbi két évszázadban a gyarmati hatalmak a népesség alakulását oda-vissza alapon, hol a fölösleg kitelepítésével, vagy éppen a hiány szerinti betelepítéssel oldották meg.

Legjellemzőbb a British Empire tudat, amelyik a 20. század közepéig mozgatni tudta az évszázados birodalmi berögződést, azt követően pedig tudati szinten élt és él mind a mai napig. Ma az európai politikában meghatározó szerepet betöltő Németország egy teljesen más utat jár be, a birodalmi törekvések 20. századi kudarcai egy olyan tudati pályára lökték a német társadalmat, amelyik nemcsak a bűntudat árnyékából nem volt képes kilépni, hanem a világháborús veszteséget szenvedő társadalom családképe nem heverte ki a hétmillió férfi elvesztését. Többségében csonka, önnön múltjával meghasonló, végleges menekülésre kényszerült családok építették újjá a világháborús rombolásból az országot, amelyet ráadásul különböző győztes érdekszférák érdekérvényesítései tördeltek tovább. Európa belerokkant a 20. századba. Nem lett volna ez törvényszerű, csakhogy a pokol, amely elszabadult nemcsak a világot forgatta fel, hanem megkérdőjelezte azokat az évezredes értékeket, amelyeket azok a közösségek jelentettek, amelyek szervezték a kisebb vagy nagyobb társadalmi struktúrákat.
Megkérdőjeleződött a család, mint klasszikus közösség. A család csak az utóbbi években redukálódott két nemzedékre. Korábban három (nagyszülők, szülők, unokák) vagy akár több nemzedéket jelentett, de a múlt század közepéig, sőt egyes zárványokban egészen máig az oldalági rokonságot is magába foglalta, egészen a harmadik unokatestvérségig számon tartották egymást. A többgenerációs egyenes- és oldalági köteléket nevezték nemzetségnek. Ez nemcsak tudati, hanem szociális és gazdasági összefogást is jelentett. A háttér támogatást (lett légyen tőke, személyi vagy eszköz szükséglet) nagyon sokszor ez a közösségi háttér biztosította.
Ez a klasszikus családi közösség ugyanakkor értékközösség is volt, amelyik a leszakadókat nem engedte elveszni (például egy Kemény Zsigmond bárót, miután félig elmebomlottan, anyagilag ellehetetlenülve hazakerül a családi birtokra), mert felelősséget érzett a vérségből fakadóan.
A család több volt, mint minta, védelmet, biztonságot, menedéket jelentett. Ezt a többfunkciósságát akarta magára venni a modern társadalom azzal, hogy felrúgta az évszázadokon át működő modellt és átvállalta a deklaráció szintjén a család minden szerepét. Csakhogy hiányzott a kezdet kezdetén is az a fajta kötődés, amit pénzzel nem lehet helyettesíteni. A szakszerű ápolás, nevelés nem vehette át a szeretet helyét. A fizetett túlórák sem a mindenre figyelő összetartozást. Ez nyilvánvalóvá vált századunkra, ahol az ápolás, a gondoskodás immár az egészségbiztosítási pénztárak teherbírása és a pénz függvényévé vált, ahol még megvehető bizonyos szintig az ápolás kötelessége, de kevésbé a könyörületesség és az irgalom.
A napokban panaszkodik egy nagyváros vezetője, hogy a kórház legnagyobb gondja, hogy hozzátartozók felügyeletre, olykor a több heti nyaralás idejére beteszik hozzátartozóikat a kórházba, akik kiszorítják azokat, akik ténylegesen kórházi ellátásra szorulnának. És nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Akkor, amikor az oda-vissza szolidaritás elvesz a családokból, mert beléjük égették a társadalom megold mindent mentalitását, kiölve ezzel a nemzedékek egymással szembeni felelősségvállalását, vajon kinek az irgalmára lehet számítani?
Tudomásul kellene venni, hogy áldozatvállalás nélkül nincs lehetősége a létnek. Az áldozat pedig lemondással jár. Vagy az élet elején, vagy a végén. Csak míg az el elején szép és távlatos, az utóbbi legtöbbször tragikus és embertelen.