Pünkösd vasárnap délutánján "Reformátusok napját" tartottunk Nagyigmándon. Volt nekünk már korábban kerti partink, ez lett volna a 14. alkalom. Volt nekünk már korábban szabadtéri istentiszteletünk, idén lett volna az 5. a sorban. Ilyen azonban még nálunk soha nem volt.
Azon gondolkodom egyfolytában, hogy mi fogott meg engem abban, hogy Nagyigmándon megrendezték a Reformátusok Napját. Nagy ötlet. Pedig látszólag nincs benne semmi különös, hiszen ismerünk több olyan egyházi rendezvényt, amelynek az elnevezésében benne van a református jelző: Református Egyházi Napok – Dunántúl (REND); Magyar Református Egység Napja. Vajon mitől van az, hogy ma egy vállaltan identitásalapú közösségi összejövetel akár még bátornak is, avagy egyenesen provokatívnak tűnhet? Mintha azt mondaná, hogy merjünk reformátusok lenni! Merjük kimondani, hogy azok vagyunk, akik vagyunk.
Azt hiszem, azért tűnik ma bátornak egy ilyen elnevezés, mert ma kimondatlanul is létezik egy általánosan elfogadott norma: nem mondunk és teszünk semmi olyat, ami kirekesztőnek tűnik. Mert ugyebár, ha azt mondjuk, hogy ez egy református rendezvény, akkor ezzel elkülönülünk másoktól. Más hitektől, más meggyőződésektől, más identitáscsoportoktól. Esetleg ezzel megsértjük mások érzékenységét. A norma ezzel szemben az, hogy azt kell hangsúlyozni, ami összeköt, ami hidakat épít, ami egységet teremt. A norma az, hogy az úgynevezett közös értékekre kell rámutatni, s nem arra, ami szétválaszt. Márpedig a református jelző óhatatlanul is előhívhatja azt a képzetet, hogy „itt, ezek a reformátusok elkülönülnek”.
Holott nyilván nem erről van szó.
Szóval, a kérdés az, hogy miért tűnhet akár bátornak is ma egy olyan rendezvény, amely a nevében is hordozza a református jelzőt? Azt hiszem azért, mert felvállal egy ma nagyon is létező, de elhallgatott, vagy kevésbé hangsúlyozott igényt: ez pedig az önmegkülönböztetés igénye. Ha ugyanis a mai norma az, hogy csak a közös értékekre tesszük a hangsúlyt, akkor ez azzal a veszéllyel járhat, hogy eltűnnek a sajátszerűségek, s pont az vész el, ami minden közösségi identitás alapja: az önmegkülönböztetés képessége. A bátorság ahhoz, hogy kimondjam azt, aki vagyok. Mert ezzel úgymond mások érzékenységét sérthetem meg.
S már itt is vagyunk korunk egyik alapdilemmájánál. Vajon miközben tényleg léteznek egyetemes értékek, miközben tényleg igaz, hogy minden ember egyenlő, nemre, bőrszínre, fajra, kultúrára, vallásra való tekintet nélkül, aközben vajon ez az elvi igazság megszünteti-e a hagyományos identitásokat? Vajon az egyetemes értékek elvi elismeréséből valóban az következik-e, hogy immár le kell mondani a hagyományos önazonosságokról, mert úgymond létrejött az elvont és egyetemes ember, aki túllép történeti meghatározottságain? Vajon valóban értelmüket vesztik-e az olyan szavak, mint református, avagy katolikus, mint francia, avagy magyar, mint férfi, avagy nő, mint keresztyén, avagy muszlim? Mert létrejött a nagybetűs EMBER, aki az identitását immár nem úgy határozza meg, hogy valamely embercsoporthoz tartozónak vallja magát. Sőt, minden olyan álltás, amely az identitást egy történeti közösséghez köti, valósággal provokációként hat. Mert kirekeszt és elkülönít.
Az a véleményem, hogy ez vakvágány. Nem hinném, hogy az amúgy tényleg igaz tétel, miszerint minden ember egyenlő, csak úgy valósítható meg, ha mindenki lemond saját kultúrájáról, vallásáról, nemzeti hovatartozásáról. Sőt, pont az ellenkezője történik: létrejön a sehova sem tartozó, identitásnélküli ember, akit valójában egy hajszál választ el a nihilizmustól. Miközben tehát valóban léteznek egyetemes értékek, azonközben létezik egy másik igazság is: önmegkülönböztetés nélkül nincs identitás.
Nagyon is jó tehát, ha vannak az elnevezésükben is a református jelzőt hangsúlyozottan hordozó események, mint például a Református Egyházi Napok –Dunántúl, a Magyar Református Egység Napja, vagy a Reformátusok Napja Nagyigmándon. Legyen belőlük minél több! Azért tűnhetnek akár bátornak is, mert nyíltan felvállalnak egy konkrét közösségi identitást. De ez nem kirekesztés, elkülönülés, más hitekkel és meggyőződésekkel szembeni tiszteletlenség, avagy mások érzékenységének megsértése.
Sokkal inkább üzenet: csak a sajátszerűségben élhető meg az egyetemes emberi.