Gustav Torgny Lindgren 1938. június 16-án született  Raggsjö-ben (Norsjö, Västerbotten megye). Svéd író. 

Wikipedia

 „Úgy képzeltem, szólt Olof Helmersson, hogy még egy utolsó alkalommal összehívom a gyülekezetet. És, hogy úgy mondjam, prédikálok.

Nem, az teljességgel lehetetlen. Az imaház, mondta Ivar, többé nem megszentelt hely, a vidék ma már formailag is kereszténytelenített.”

A beszélgetés Torgny Lindgren svéd író A Norrlandi Akvavit  című könyvében hangzik el. Olof Helmersson, a távoli svéd megyében működő egykori prédikátor, aki az ötvenes években rajongó mozgalmával több száz embert térített meg, nyolcvanhárom évesen visszatér, hogy egy egészen új üzenetet hirdessen. Buzgalma nem csitult, csak éppen a tartalom változott meg. Városi magányában, megkeseredésében buzgó ateistává vált, s legfőbb célja, hogy meggyőződését egykori gyülekezetében hirdesse. Csakhogy nem számolt azzal, mi minden változott meg egykori térítésének helyén. Akkori ismerősei sorra meghaltak, de talán még ennél is aggasztóbb az a lelki közeg, amiben az istentagadást kívánja hirdetni. Nem ateista környékre érkezik, hanem a tökéletes szekularizmus világába. Egy olyan szellemi térbe, ahol a tagadás szintjén sem akarnak Istenről beszélni. Itt-ott meg is tudja, hogy mindez szándékos, hiszen már az Isten tagadásáról való beszéd is veszélyessé válhat. Elragadhat olyan gondolatokra embereket, amelyek túlmutatnak a szellem kijelölt határain.

Lindgren, a hazájában ismert és népszerű svéd író komoly egyházkritikával él. Egy olyan országban, ahol a reformáció nem lelki és szellemi megújulást, hanem hatalmi döntést jelentett, ez némiképp érthető is. „Mi itt jó protestánsok vagyunk, szólt a temetőőr. És bizalommal vagyunk Martin Luther iránt. Nálunk a halottak valóban halottak. Nincs értelme beszélgetni velük.” A temetőben elhangzott szavakra ráerősítenek arra a tartalmatlan hivatali jellegre, ami másutt is az egyház kapcsán a regény lapjain felmerül. Ugyanakkor az egykori szektáns prédikátor hitét Lindgren szintén az irónia eszközeivel mutatja be. Zagyva fejtegetései, egykori térítésének lefitymálása mind erre utalnak. A gyomorfekélyből kézrátétellel meggyógyított idős ember ezt így mondja el Olofnak: „Én magam nem hiszek. De nem is kételkedem. Abban az időben nem akadt más különleges, vagy szenzációs esemény, tette hozzá. Most itt a televízió.”

Pedig a prédikátor állandó rajongása még akkor is tele van vallásos buzgósággal, ha éppen tagad. Megfogalmazza hiányait, a bűnbocsánat iránti sóvárgását, és időnként elszólja magát, amikor mégis létezőként beszél Istenről. Közben körbejárja a vidéket, és az idősek között az egyéni spiritualitások egész sorát találja meg. A gyülekezet két megmaradt tagja mellett számos különös emberi sors bontakozik ki a műben. Van, aki a naiv fafaragásokban, s ezzel kimondottan a művészetben keresi a megváltást. Van, aki szeretné még visszaszerezni a rajongás élményét. Van olyan is, aki hisz a szentségtől átjárt tárgyak erejében. Az egyetlen igazi hívő, a haldokló Gerda szelídsége és őszinte, megtartó hite szintén ironikus helyzetekben mutatkozik meg, mintegy jelezve az írói kiindulópontot, a megkeseredettséget és a halálra készülő alkotó rettegését. Azonban Gerda hitén még maga az író sem foghat ki. Olof hiába akarja Gerdát oly módon kijózanítani meggyőződéséből, hogy az úrvacsora alkalmával nem borral itatja, hanem a helyi tömény pálinkával, a norrlandi akvavittel, remélve, hogy az alkohol kellemetlen hatása majd jobb belátásra térítik az idős asszonyt, azonban Gerda semmi mást nem vesz észre, csak a jót. A mámor még inkább megerősíti bizonyosságában, a másnaposságot fel sem veszi. Olof, aki „istentagadóként is a lelkipásztora volt”, meghagyja hitében a haldokló asszonyt.

A szerző, aki napokban ünnepelte 75. születésnapját, a kritika szerint is legjobb művét írta meg A Norrlandi Akvavittel. Regénye keserű összegzése annak, amit nyolcvanas éveiben egy zord vidéken megtapasztalt egy halálfélelemmel küzdő ember. Amikor a prédikátor a helyi újságírónak azt mondja: „A könyvek az őskőzetnél is tartósabbak. Maradandóbbak, mint a bennük lakó szavak”, akkor maga az író is tagad mindent. Tagadja művének, munkásságának értelmét. A tagadásban komoly emlékművet állít szülőföldjének. A vallásosságról, és hitről pedig ugyanazt a görbe tükröt állítja, mint előtte Bálint Tibor a Zarándoklás a panaszfalhoz című regényében. Hiszen nincs annál nevetségesebb, mint amikor már az ateizmus sem képes lelkesíteni. Ahol egy tökéletes szellemi és lelki nihil zárja be a gondolkodás elől az utat. „Mihez kezd majd ez a tömérdek ember, aki utat tévesztve és tanácstalanul bolyong egy veszélyekkel teli világban, ahol sem a tagadás, sem a hitehagyás hite nem mutat neki utat, nem mutat célt vagy irányt?” kérdezi Olof, az egykori prédikátor. S miközben ő, a mindig lelkesedő belátja, hogy az ateista üzenet tartalom nélküli és képtelenség tartalom nélküli gondolatokat prédikációba önteni, addig fanyar mosollyal végigkísérjük utazásait egy elhagyott vidéken. Ahol már más nem segít, csak a betegápolók professzionális munkája: „Az elkerülhetetlen sors ellenében az egyetlen a kommunális szociális szolgálat, amely bizonyos mértékben segíteni tud.”

Torgny Lindgren: A Norrlandi Akvavit. Ford.: Jávorszky Béla. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2012.