Minden bizonnyal az elmúlt napok egyik legnézettebb videója volt a BBC műsorából származó interjúrészlet. Robert Kelly Korea-szakértő Skype-on keresztül jelentkezett be az adásba, két kisgyermeke azonban kissé átírta a koreográfiát. Először a kislánya nyitott rá, utána egy bébikompon begurult a kisfia, majd megjelent a felesége, aki eszeveszett tempóban próbálta kivonszolni a szobából az interjút megzavaró csemetéit. A videónak a paródiáját is elkészítették egyébként az egyik brüsszeli rádióban.

Amikor beleszól a család – hvg.hu

Néhány napja annak, hogy kikerült egy videó a világhálóra, amiben egy televíziós szakértő – noná, hogy BBC és angol nyelvű, különben nehezen vitte volna át az inger- és nyelvi küszöböt – miközben kommentálta a Koreai-félsziget déli államának eseményeit, gyermekei, egy billegően jókedvű óvodás kislány és görgős járókájában utána guruló fiú testvérkéje belépett az élő adásba. A profi kommentátor-apukát a történés kizökkentette szerepéből és gyorsan meaculpázott munkaadójánál a történetek miatt.
Mára kiderült, hogy a BBC illetékesei nemhogy zokon vették volna a történetet, hanem a tüsténkedő apukától engedélyt kértek, hogy a videót megoszthassák. Ekkortól lett az egyik legtöbbet látott és lájkolt spot az internet világában.

Amikor először láttam a videót, még nem ismervén a munkaadói beleegyezést, ámuldoztam, hogy mi a baj vele? Merthogy nem normálisan jön le valakiknél egy családi történet, esetleg annak nem várt bakija, bizonyítja a belga-„flhamandh” rádió egy erre rájátszó felvétele. Míg az eredeti megnevettetett az élet természetessége által, mert aki gyereket nevel, tudja, hogy a legváratlanabb helyzeteteket az élet produkálja, ezért nevetni is tud rajta, a „fhlamadh”rádió huszonéves műsorvezetői egy fogyatékosoknak is zsenír szösszenetet raktak össze vélt analógiaként, amin nevetni nemhogy nem lehet, hanem az ember elgondolkozik azon az üzeneten, hogy a mikrofon végére engedett huszonéveseknek nemcsak humora nincs a nyugati társadalomban, hanem ezt a bénaságot még világgá is kürtölik. Sajnos igaz ez nemcsak a belga-„fhlamandh” műsorkészítőkre, hanem a magyar média erre rácuppanó rétegére is.
Míg nem jelent meg ez a félresikerült adaptáció, jókedvűen röhögtem az eredetin, azóta viszont kissé megkeseredett a nevetés íze a számban. Hiszen itt nem átvételről van szó csupán, hanem egy szemléletről.
Éspedig a munka és család, szülő és gyermeknevelés, mit ad Isten, apa, anya és kisgyermekek otthon vannak, ahonnan a digitális világ eszközkészletét használva igyekeznek családjukat fenntartani nem normális helyzetként való adaptálására kerül sor. Tudom, hogy huszon-, harmincasok az utángyártók, de ennyire idegen tőlük a család, a kisgyerek lét? Ha lenne empátia, már körberöhögné az ember a történetet, de ha tapasztalat lenne arról, hogy kisgyerekek mennyi váratlan és vicces dolgot tudnak produkálni egy család életében, akkor felujjongott volna a lélek és azt az üzenetet is lehetett volna közvetíteni, hogy család és hivatás, gyermek és munka összeegyeztethető.
A zsigeri hozzáállást a kommentátor-apuka reakciója jól mutatja: azonnal írt a munkaadójának és elnézést kért. Rendben, nem volt a szokványos a történet. Ahogy a reakciók sokasága se. És ez az, ami mégis megnyugvást jelent: az emberek többsége emberinek és nagyon is viccesnek találta a történetet. Kivételekkel nem lehet eladni történetet a média-világban, de a legemberibb történetek átütik az inger-küszöböt.
Jó, hogy megjelent ez a történet. Reményünk van arra, hogy a tévedés nem a bukást hordozza magában, hanem olykor a legemberibbet. Különösen, ha gyermekek az édesapjukhoz vagy édesanyjukhoz ragaszkodó szeretetről ösztönösen vallanak. Nem szóval, hanem ahogyan belépnek a felnőttek munkára és pénzszerzésre elkülönített világába.