Kitért arra is, hogy a református egyháznak megvannak a tanításai, amelyeket újra meg újra elő kell venni, és korszerűbben, hatásosabban újra kell fogalmazni.
"Szeretném a református egyház tagjait rábírni arra, hogy kezdjenek el református tanításokat olvasni, és beszélgetni arról, hogyan tudnak megszólalni az örök érvényű igazságok a 21. században – fogalmazott az MRE zsinatának lelkészi elnöke.

Megalakult az új zsinat – nepszava.hu

Amikor Caesar átlépte a Rubicont, egyetlen dologban lehetett biztos, hogy nincs visszaút. Végig kell menni, vagy bele kell halni tettének vállalásába. Nagy történelmi pillanatokat ritkán érez meg az ember, adatnak kivételesen ilyenek is. Nem gondolom, hogy a Magyarországi Református Egyház XIV. zsinata, amely 2015. február 25-én vette kezdetét történelmet írna, de ma mégis meghatottan álltam a zsinat kezdetén az éneklés alatt, először megválasztott képviselőként. Végig néztem a méltóságba öltözött jelenlévőkön, s miközben egyenetlenségben vonakodott a dallam a kárpát-medencei más és más hagyományban gyökerező éneklés ritmikájában, mintha kilépett volna az időből az istenes zsoltár és szakasztotta volna el –„…hát most is szívünket/Minden érzésünket:/A sok hiábavalóságtól”. Egy pillanatra átsuhant rajtam egy félévezred történelme, benne a mi magyar református népünk öröme és bánata, reménysége, nagyjai és megaláztatása. Hogy ne tűnjek gyengének önmagam előtt, könnyeimet a szemben lévő szecessziós mintákon felfelé futó szemmozdulatba rejtettem, aztán ránéztem a vendégként jelen lévő szomszédos országok testvéregyházai képviselőire. De tudtam, hogy nincsen ha a történelemben. Adatott egy olyan, amilyen sors nekünk, magyaroknak, nekünk, reformátusoknak itt a világnak ezen a táján. Keseregtünk miatta eleget. Nem ok nélkül. Előző este egy jó ismerőssel a belváros szívében üldögéltünk, aztán együttlétünket egy hosszabb esti sétával tetéztük, s rácsodálkoztunk ki tudja hányadszorra a 19. század nyomaiban is impozáns közép-európai erőre, amikor megalkották azt a várost, aminek egyedisége még mindig ámulatba ejtő. Az a pénz itt volt ebben az országban, s a mögötte lévő gazdasági erő is. De ma már nincs, vagy nem úgy van jelen.

Az egyház múltjába való belebúsongás ideje is lejárt. Veszteségeket szenvedtünk. Anyagiakat és lelkieket is. Kétségtelen, ez utóbbiak a fájdalmasabbak, mert ahol élet és lélek van, ott új falak épülnek, ahol pedig nincs, ott a falak csak ideig-óráig állnak. Lejárt annak ideje, hogy az egyház önnön sebeit nyalogassa. Nagy mulasztás és annak a nemzedéknek felelőssége, amely nem tette meg – időben! -, hogy az egyház legszomorúbb történelmi korszakát, az úgynevezett kommunista időszakot felfedje és feldolgozza. Valamikor valahogy az is megtörténik, de az nem lesz ugyanaz, ugyanaz a katartikus élmény, amely a megbánás-megbocsátás személyességében elhozta volna Isten népének egymással, a világgal és mindenekelőtt a történelem Urával való megbékélését. De ez is mögöttünk van. Lesz dolga a történészeknek és lelkes amatőröknek egyaránt.

Az elmúlt negyedszázad erénye, hogy egységes maradt a református egyház, sőt ennek az egységnek új formákat talált. Élt és működött. Életté tudta formálni tartalékait, talán nem kis mértékben azért, mert volt egy egyháztársadalmi réteg a múltból hozott és formákra még emlékező történelmi tapasztalattal és áldozatot vállalni kész tudattal. De lassan ez is múlttá fog válni és ez nem olyan mértékben öröklődik tovább, amilyen mértékben fogy. A maradék teológiáját újra elő kell bányászni immár a reménység újra fogalmazásának forrásaként a helyreállítódásban.

Reménységgel tölt az új zsinati lelkészi elnök első megnyilatkozásában, hogy a feladatok között elején említette az egyház tanításának újrafogalmazását. Ez lenne a zsinat legfontosabb feladata. Hogy teológiai kérdésekkel foglalkozzon, hitbeli iránymutatást adjon. Ma sokan hisznek, de sokan azt, és úgy amit akarnak. Aztán felmerülnek társadalmi kérdések, amelyekben óhatatlanul meg kell nyilvánulni az egyháznak. Gyorsan, határozottan, az isteni örök mérce alatt.

Az utóbbi negyedszázad közbeszéde - sokszor az egyházban élőket is ideszámítva – az egyháza(ka)t csak a politikai viszonyulásban tudta elhelyezni. Nem egy ciklusnak lesz a feladata, de valamiképp kísérletet kell tenni arra, hogy az egyházi megnyilatkozások fölé kerüljenek a napi aktualitásnak úgy, hogy nem kerülik meg, hanem azokra adnak választ. Ha úgy tetszik, vállalni kell a – református egyház lényegétől amúgy sem távol álló – prófétai kritikai szolgálatot.

Megkerülhetetlen az egyházi alkotmányos rend „helyreállítása”, amely kiküszöbölné a személyes vezérléseket, esetleges formális konszenzusokat. Az egyházfegyelem 1967-es törvényben lefektetett teológiai megalapozásának újragondolása is megérne egy eszmefuttatást. Egy másfajta megalapozás talán magát az gyakorlati egyházfegyelmet, ide értve a tanfegyelmet is más hatékonysággal biztosíthatná.

Van egy nagy feladata ennek a zsinati ciklusnak, a magyar református teológiai tudományosság fórumainak újbóli megteremtése. Egy papír alapú tudományos folyóirat indítása és egy társadalmi- közéleti periodika újrakiadása. Mindkettőnek lehetne akár szerkesztett elektronikus változata is. A papír alap nem egy korosztálynak, hanem a maradandóságnak szólna. A magyar reformátusság nem lehet annyira szegény, hogy ne teljen szellemi igényéből egy tudományos folyóiratra és nem lehet annyira önmagába forduló, hogy ne kínáljon véleményt vagy akár nyilvánosságot a gondolkodni akaró értelmiségnek.

Vágyálom vagy szép feladatsor a teljesség igénye nélkül? Esetleg naív optimizmus. Magam sem tudom, csak annyit, hogy visszaút nincs. Magasba nézve kérem: „És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá! (Zsoltár 90,17.)

Áldás legyen a Zsinat tagjain, református és magyar népünkön!

Hozzászólások