Böjte Csaba tart október 31-én kedden 19 órától előadást Hiszek a szeretet végső győzelmében címmel Sárváron, a Park Inn Hotel konferenciatermében. Az est során összegyűlt adományokat a dévai Szent Ferenc Alapítvány javára ajánlották fel. 

Böjte Csaba előadása Sárváron - sarvarvaros.hu

Mi sem természetesebb, minthogy egy református lelkész, a reformáció 500. évfordulóján, október 31-én este egy ferences rendi szerzetest hallgat... Böjte Csabát... Ja, az más...-teszik hozzá most gondolatban nyilván sokan. Igen, miközben még a fejem tele volt reformációs alapelvekkel, elméleti igazságokkal, ünnepi gondolatokkal, addig a szívembe már befészkelték magukat Csaba testvér saját életéből, szolgálatából merített történetei, példái... Ahogy beszélt egyszerűen, lelkesen és legfőképpen hitelesen a Krisztusban megújult élet lehetőségéről, a szeretetről, az ingyen kegyelemről... Úgy gondoltam, a mai Reposztban egyet megosztok Önökkel / veletek, egyenesen az ő szájából, tollából...

 

 

Telefonon hívtak, hogy egy pásztorlány fenn az ország északi részében gyermeket vár. Érte mentem, autóval vittem Árkosra, útközben beszélgettünk. Elmondta, hogy kicsi korától pásztorkodott az édesapjával. Édesanyja már régen meghalt. Őszinte együgyűséggel mondta, hogy nem járt óvodába, iskolába, sőt, a kis faluja határát se hagyta el soha. Láttam rajta, úgy élt ott, mint egy öntudatlan, fölvilágosult gyermek, aki az élet dolgaiból nem sokat értett. Autóval egy nagyvároson mentünk át, karácsony tájéka volt, és a főtéren állt egy földíszített fenyőfa. Kérdezte, mi az...? Visszakérdeztem, hogyan lehet, hogy soha nem látott még ilyet...? Kiderült, azt sem tudja, mi a karácsony... Pár szóval elmondtam neki, és hozzátettem, hogy az emberek ilyenkor megajándékozzák egymást. Nem tudta azt sem, mi az, hogy ajándék... Elmagyaráztam, amikor jóságból, szeretetből ingyen adnak neked valamit. Maga elé nézve azt mondta: „Én még olyat soha nem kaptam.”

Az én szemem csordultig telt könnyel, alig tudtam folytatni az utat. Majd megálltunk egy üzlet előtt, vásároltam egy kis nyakláncot, valami csecsebecsét, és odaadtam neki: „Látod, ez az ajándék -mondtam neki- egy kis semmiség, amitől te is, én is boldogok leszünk!”

Ezt a lányt a kedves árkosi nővérek megtanították sok mindenre: gyermekét fürdeti, öltözteti, pelenkázza, segít, a konyhakertet gondozza, főz...

Szerintem ebbe az irányba kellene elindulni a társadalomnak, és nem csípőre tett kézzel ítélkeznie a megesett nők felett...