Nem olyan régen a kislányom bent volt a kistarcsai Flór Ferenc kórházban pár napot, az orvosok nagyon lelkiismeretesen bántak vele és az anyukájával. Gondoltam, értékelem az erőfeszítésüket és valahogy meghálálom. Én festőként keresem a kenyerem. És amilyen állapotok közt kell dolgozniuk, na az kiakasztó. Nem is volt kérdés, miben való lesz a hálám. Felajánlottam hát én is a szakmai tudásom ingyen és bérmentve, hogy igényes környezetben legyenek. Szükség van a segítségre, hogy ezek az emberek (doktorok, ápolók, nővérek) ne veszítsék hitüket a hivatásukban!
Történt pedig, hogy Lakatos Norbert szobafestő kislánya beteg lett. S ahogy ilyenkor lenni szokott, bevitték a helyi kórházba feleségével, azaz az édesanyával együtt. Kisvárosi kórház volt az, az orvosok is ehhez mérten kisvárosi orvosok. De gyógyítottak, mint más, hasonló szaktársak. Hasonló kisvárosokban és teljesen más nagyvárosokban. A kisvárosi kórházakba érkezők kicsit szegényebbek úgy általában, merthogy az ő életterük a vidék szegénysége, elhagyatottsága. De van nekik is valamijük, ami meg máshol hiánycikk. Ismerik a hálát.
De mert nincs pénzük ezért nem hálapénzben ölt az formát, amely fehér borítékokba rejtve nyomtalanul tűnik el fehér köpenyek zsebeiben. (Máig kísért annak megalázottsága, ahogy lestem és kerestem közel egy órán át első gyermekünk születése után annak módozatát, hogy az akkor egy havi fizetésemnek megfelelő összeget becsúsztathassam a főorvos úr nehezen elérhető zsebébe, mert végezte azt a munkát, amiért havi fizetését is megkapta, s akit csak mindig futva láttam, amikor vizsgálatonként – heti rendszerességgel negyvenöt kilométerről beutazva, azaz alkalmilag ennek dupláját autózva – elkérte az ugyancsak nem csekély tízperces vizsgálati díjat).
Szóval nem hálapénzben ölt testet, ami a szívben ott van, hanem abban a leleményességben, ami nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek is jó. Jó, ha szép egy várószoba a kórházban. Vagy egy kórterem. Az a világ ahová emberek beszorulnak az élet kényszerében. Lakatos Norbert kétkezi munkásember, aki minden nap felkel, felveszi a festő ruhát, biciklire vagy autóba ül, és elindul, hogy falat fessen. Szépítgesse emberek élettereit azzal a tudással, ami az övé. Feltehetően szereti a munkáját, szereti a családját is. S ha baj van, már pedig az nem ritkás az ember életében, hát elmegy orvosoltatni a bajt.
Nagy igazságai ezek a világnak: az orvos gyógyít, a festő fest.
Lakatos Norbert szereti gyermekét, fiatal édesapa. Várta, akarta, örült neki, ahogy az ő születésekor is szülei. Merthogy az is a világ igazsága, hogy örülnek az apák gyermekük születésekor. Aztán jön ez, az, nehézség, betegség, kacagás és sírás, öröm és bánat. Olykor összekoccanás az asszonnyal, meg a munkahelyen is. De az ember ettől még szeret. Sőt, így szeret igazán. S mikor beteg vagy elesett lesz valaki a családban, akkor odaáll mellé a többi. Ha pedig a gyermek, aki kicsi, akkor meg pláne. Így történt, hogy mikor beteg lett Lakatos Norbert kicsi csemetéje, gyógyítani vitte. És az orvosok meggyógyították. Ahogy ez rendjén is volt. Csakhogy az édesapa nem tudta nem meghálálni azt, amit ő nem tudott megtenni. A gyógyítást. Úgy gondolta fordít egyet a világ szokványán. Egy kicsi részt ő is gyógyítani fog. Csak egy teremnyit. De az is jó. Kifestette a kórház egyik szobáját. Abba az ő szíve van, s az ő lehetősége. Festéknyi pénze, néhány óra munkája. Nincs áfa visszaigénylés, könyvelés, papírhalmok, bürokrácia. Csak a lecsupaszított szeretet. Volt, aki nem értette. Talán volt, aki bolondnak nézte? Nem tudom. De hát ilyen ez a világ. Hálásnak lenni nem hálás dolog a világ szemében. Szeretni önzetlenül, s kimutatni az érzékenységet kimondatlanul bolondság.
De Lakatos Norbert mert bolond lenni. Szeretni, és szeretetét kimutatni.
Hát ilyen történetek is megesnek még a mai időkben.