A Szent Jakab-út, gyakran spanyol neve (Camino de Santiago) után El Camino-nak is nevezik, ősrégi zarándokút, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt s a maival ellenkező irányban járták be a zarándokok. A mai út Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálhatunk....A Szent Jakab-út 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezi.
Sokan sokféleképpen keresik az Istent. Sokan kötik Őt szent helyekhez, tárgyakhoz, felszentelt személyekhez, nagy, jelentőségteljes eseményekhez, földindulásokhoz, égzengésekhez. Mint említettem az 1. részben, sokat olvastam indulás előtt a témában. Különösen izgatott a leírásokban egyes misztikus élmények megosztása. Vajon nekem lesz részem ilyenben, nekem a földhözragadt nagy szkeptikusnak?! Nem vagyok hajlamos az elragadtatásra. Amikor hazajöttem, barátnőim egyszerre erre kérdeztek rá: „No, volt látomásod?” „Ó többször is! –mondtam – „Álmodtam hatalmas szendvicsekről, reggeli lustálkodásról, meg hasonló földhözragadt dolgokról!” De félre a tréfát, egy szakaszt nem felejtek el soha az útból. Cacabelos felé mentünk, hatalmas szőlőhegyeken föl-le. Éppen leszakadoztunk egymástól, ki-ki a saját tempójában. Menet közben énekelni kezdtem. „Mindig velem, Uram, mindig velem… How Great Thou Art… Amazing Grace… stb. Jött minden, aminek olyan ritmusa van, amire lehet menetelni, és a lábaim egyszerre önálló életre keltek. Nem éreztem se fájdalmat, se fáradságot. Szinte repültem.Kiléptem az időből is. Egyszer csak egy szörnyű gondolat hasított belém: olyan könnyen lépkedem, nem hagytam ott a legutóbbi helyen a hátizsákom? Elfelejteni 9 kg-t?! Oda kellett kapnom a vállamhoz, rajtam vannak a pántok? Ott voltak. Hátamon volt a zsák. Hihetetlen, de lehet így menni előre, kicsit kilépve a fizikai világból. Ez egyszer adatott meg a 12 nap során. De felejthetetlen marad.
De jöjjön az elragadtatás, a misztikum helyet valami más. Engedtessék meg nekem, hogy most apró dolgok, hétköznapi, de mégsem véletlen események sorjázzanak. Hadd idézzek fel néhányat azok közül az élmények közül, ahogy megtapasztaltam Istent a Caminon.
Ha szemernyi kétségem lett volna afelől, hogy jó helyen vagyok-e a Caminon, az nagyon gyorsan elpárologott. Kezdődött ott, hogy megérkeztünk Madridba az 1-es terminálra vasárnap este. Mivel itthonról neten nem lehetett elintézni a buszjegyet másnapra Leon felé, felettébb idegesített a dolog, hiszen egy járat volt másnap csupán, ami vagy 15 euróval olcsóbb volt a többinél. Mondtam társaimnak, hogy intézzük el a jegyvételt még ma este. Kiderült, hogy ehhez át kell jutni egy másik terminálra. Alig léptünk ki a reptér ajtaján, már ott termett a terminálbusz, s néhány perc alatt a 4-es terminálon voltunk. Ott, miután megtaláltuk a busztársaság jegyirodáját, egy kiírást olvashattunk. Este ½ 9 óra előtt 2 perccel értünk oda, s a kiírás szerint ½ 9-kor nyit a pénztár. Álltunk ott jó páran. Az egyik lányról hamar kiderült, hogy magyar, tapasztalt caminózó, s ő megnyugtatott bennünket, hogy nagyon jó lesz, és életünk nagy élménye vár ránk. Volt benne valami nagyon megnyugtató, valami nagyon békességes. Nem felejtem el a hangját és a mosolygós arcát. Közben kinyitott a pénztár, végigálltam a sort. A másnapi buszra az utolsó 3 jegyet hoztuk el.
Mi ez, ha nem Gondviselés felsőfokon!
Nem mentek egyszerűen az első kilométerek. Fokozatosan fejlődött ki a meghatározás, hogy is éreztem magam: úgy, mint egy hegyen-völgyön át zakatoló, napkollektoros birodalmi lépegető. A definíció minden egyes szaváért legalább 5 kilométert szenvedtem a kezdeti forróságban. Teljes napos gyaloglásunk második napján mentünk a semmi közepén, dombra fel, dombról le. Már az x+1. dombra kaptattam fel, mikor is egy rövidet sóhajtottam: „Uram, add, hogy legyen már valami, ennek a dombnak a tetején, mert már nem bírom tovább!” Ami a domb tetején várt, az minden képzeletet felülmúlt. Nem, még nem Astorga épületeit, vagy egy közelebbi települést pillantottam meg. Hirtelen a Macskajaj című film atmoszférájában találtam magam. Egy copfos, mezítlábas, hegymászó és túlélő típusú fazon fogadott olyan díszletek között, mely az idézett filmnek is becsületére vált volna. És invitált egy önkiszolgáló büfébe, ahol mindenféle üdítő és gyümölcsök és keksz is volt. Por, darazsak, szedett-vedettség mindenütt. De kit érdekel, mikor ezt hallom: Vegyek csak nyugodtan, üljek le, ahova tudok és pihenjek egy kicsit. Ha van kedvem, adakozhatok is a perselybe, de ez nem kötelező, minden ingyen, szeretetből van. Hányszor emlegettük meg még utunk során! A legszürreálisabb körülmények között körülvesz a szeretet, átölel az Isten.
Elérkeztünk utunk során a legmagasabb ponthoz 1500m felett jártunk. Cruz de Ferronál hódoltunk a zarándokhagyománynak, a felállított kereszt tövében leraktunk egy nemzeti szalaggal átkötött hazai kövecskét. Hatalmas halomban álltak már a kövek. Nekiindultunk a leereszkedésnek. Egyre inkább felhősödött, sőt láttuk, ahogy a környező csúcsoknál, gerinceken villámlik és esik. „Az, hogy itt felhős, az nagyon jó, de add, Uram, hogy ne essen!”- mantráztam félhangosan és ritmusosan lépve rá, perceken keresztül, egyre szaporázva a lépéseket. Mantra ide vagy oda, leszakadt az ég. Nem akárhogy, még jeget is kaptunk a nyakunkba. Orkánszerű szél, pillanatok alatt bokáig jártunk a vízben. Nemsokára veszélyessé vált a dolog, a levezető vízmosás patakká változott, csúsztak a víz alatt megbúvó kövek. Botorkáltunk, aztán egy idő után inkább kimentünk a hosszabb, de talajilag biztonságosabb műútra. Egyik társam már annyira fázott, hogy 25km után fájós lábbal futásnak eredt a hátizsákjával együtt lefelé az úton. Én kellő rezignáltsággal tűrtem, hogy lépésről lépésre kilogrammokkal nehezebb lesz a lábam, ahogy szívta be a nadrágom, a túracipő és a zokni vizet. A szél és az eső párosa nem ismert kegyelmet, sőt egyre durvult. A következő település még csak a távolban sejlett. Mentünk. Egyszer csak a semmiből a hátunk mögött feltűnt egy Mercédesz. Lassított és megállt mellettünk: Elvihetlek bennetek a következő szállásig? –hangzott egy Isten által küldött nőben megtestesült angyal hangja. Még angolul is tudott, ami nem nagyon jellemző a spanyol átlagra. Legszívesebben sírva a nyakába borultam volna. Elmondtam, hogy van még egy társunk is, aki előrefutott. No problem, fölvesszük majd őt is. Így aztán 9 km-t 4 keréken tettünk meg, s nem lett baleset vagy tüdőgyulladás az ítéletidőből, csak egy újabb bizonyság, működik a Gondviselés!
Már látom, hogy nem férek be 2 részletbe, így, Kedves Olvasó, kénytelen leszel még kedden egy 3. részletet is elszenvedni. No, de elvégre három a magyar igazság, és ami kikívánkozik, nehogy megromoljon odabenn. De olyan jó mesélni arról, hogy milyen fantasztikus az Isten gondviselése.