Plébániai unió. Szokni kell még az elnevezést, ami nem is teljesen hivatalos, inkább a nép számára érthetőbb leképezése annak a papi életközösségnek – insolidum megbízás, avagy egyetemleges megbízás a pontos neve –, amelyet július 1-től indít el Varga László megyéspüspök három kaposvári egyházmegyei klerikussal: Kisiván Csaba (a nyitóképen jobbra) és Vörös Péter (a nyitóképen balra) plébániai kormányzók mellé a papszentelés előtt álló Antal Zsolt diakónus csatlakozik, hogy egyazon helyszínen élve, egymást segítve lássák el egyszerre 14 egyházközség szolgálatát.
A PAPOK NEM MAGÁNYOS SZUPERHŐSÖK - szemlelek.net
A Kaposvári Egyházmegyében, egészen pontosan Kaposvár Donner nevű városrészében július 1-től két katolikus lelkipásztor és egy leendő pap egy új közösségi modellt indít el kísérleti jelleggel. Ennek a modellnek a közérthető neve a plébániai unió, de valójában az egymással közösségben levő egyházi szolgák egyetemleges megbízásáról kell beszélni. A plébániai unió „olyan egyenrangú klerikusok együttműködését jelenti, akik megosztják egymás között a feladatok felelősségét – idősgondozás, családpasztoráció, fiatalokkal való foglalkozás stb. -, noha mindenki mindenből kiveszi a részét. Egyazon helyre szervezni több egyházközség ellátását azzal a gazdasági és személyügyi előnnyel is jár, hogy csupán egyetlen plébániai személyzetet, infrastruktúrát kell fenntartani, ott azonban a koncentráltság miatt minőségibb munkát tudnak végezni a világi munkatársak az adminisztráció, a pénzügyek kezelése, az irodai szolgálat terén egyaránt. Fontos kiemelni, hogy a falvakban megmaradnak a plébániák a közösségi élet színtereiként.”
A közösségi modell egyik tagjának, Kisiván Csaba plébánosnak a beszámolója szerint azért van esély arra, hogy jól működjön a kísérlet, mert a katolikus egyház jelen helyzetében nagyon nagy szükség van rá. Nagyon sok plébános nemcsak magányosan, hanem sok tekintetben magára is hagyva, elszigetelten, minden terhet és feladatot egyedül hordozva végzi szolgálatát. Sokan, különösen a kis településen élők, úgy élik napjaikat, mintha mindenki elfelejtkezett volna róluk. Legalábbis testi és lelki egészségükre, épségükre kevesen figyelnek, fordítanak gondot. Az elhanyagolt vagy nem kezelt betegségek miatt többen nem tudták folytatni szolgálatukat. Gyengeségeikkel, erőtlenségeikkel is egyedül próbálnak meg – kisebb nagyobb sikerrel – megküzdeni. Sokan nem tartoznak lelki, testvéri közösséghez, ahol fellélegezhetnének és felüdülhetnének. Baráti kapcsolataikat ápolhatják ugyan, de valószínűleg nehezen tudnak rá időt szakítani. „Nem csoda, hogy ebben a legkevésbé ideális helyzetben elszaporodnak a nyilvánosság számára is ismerhető eltévelyedések, függőségek, tévutak.”
A plébániai unió azért jelenthet segítséget ebben a helyzetben, mert támasz, megtartó erő lehet a plébánosok számára. Olyan hely, ahol meg lehet osztani a terheket, a nehézségeket, a bánatot és az örömöt is, és ahol a feladatok megosztása is könnyen megoldható.
Maga a kezdeményezés egyrészt nagyon modern és újszerű, másrészt, a kezdetektől jelen volt a katolikus egyház életében, gondoljunk csak a szerzetesrendekben megvalósuló közösségi életre.
Reformátusként két kérdés jár a fejemben. Az egyik: mennyire ismerős az a helyzet, ami a plébániai unió kezdeményezői szerint életre hívta a modellt? A másik kérdés pedig így szól: mi és hogyan valósítható meg mindebből a mi egyházunkban?
A református egyházban, elsősorban a városokon kívüli területeken, már szintén régóta nem jellemző az egy település – egy lelkész felállás. A falvak népességének csökkenése magával hozta a gyülekezetek létszámának megfogyatkozását is. Egyre ritkábban találkozunk olyan „erős” gyülekezettel, mely képes egyedül, önmagában fenntartani önmagát és egy önálló lelkészi állást. Nálunk, Somogyban teljesen természetes, ha egy lelkész 3-4 gyülekezetet lát el, de nem ritka, hogy valakihez ennél is több gyülekezet tartozik. Ez természetesen megnövekedett feladatokat is jelent, ráadásul a távolság leküzdése sem egyszerű. A legnagyobb kihívást pedig az jelenti: hogyan lehet ugyanúgy jelen lenni minden gyülekezetben? Sajnos, sehogy. Vannak helyzetek, amikor dönteni, választani kell, fontossági sorrendet felállítani, amelynek mindig lesznek vesztesei. A református lelkészekre ugyanúgy jellemző a túlterheltség vagy az érzés, hogy magukra maradtak, egyedül kell mindent megoldani, mindennel megbirkózni. Hasonló tehát sok minden, magunkra ismerhetünk mindabban, ami a katolikus egyházat is jellemzi.
A református lelkészek többsége azonban családban él. Megtartó erő és támasz, áldások forrása és helye a család. Nehéz elképzelni, hogy járható út lenne lelkészcsaládok egy helyre költöztetése és együtt élése. Egy parokiális unió tehát nem megvalósítható a református egyházban – véleményem szerint. Az erőforrások egy helyre koncentrálása azonban mindenképpen a jövő útja lehet. Gondolhatunk itt a különböző gyülekezeti alkalmak egy helyszínre való szervezésére is, akár úgy hogy egymást váltják ebben a gyülekezetek, a helyszínek. Különösen a gyermekek és a fiatalok számára szervezett programoknál jelentene sokat, ha nem csupán egyetlen gyülekezetből lenne jelen az a néhány gyermek és ifjú, hanem nagyon körből, többen jönnének össze. Megvalósítható lenne az adminisztratív és pénzügyi feladatok koncentrált ellátása is. Nagy segítséget jelentene, ha pl. néhány lelkészi körzet ilyen jellegű feladatainak elvégzésében besegítene egy arra alkalmas, hozzá értő világi munkatárs.
A terhek megosztása, az energiák, erőforrások összevonása és felszabadítása – mindez egymással közösségben. Milyen jó lenne, ha mindez igazán megvalósulna – az Egyházban.
