„Persze vannak problémáink. De a viszonylagos jólét megengedi, hogy boldogan éljünk. Ez egy döntés. Mivel megvan rá a lehetőségünk, a boldogságot választjuk.”

Egy ország, ahol senki sem panaszkodik - Origo.hu


 

Az idézett cikkben Costa Ricáról ír a szerző, aki magyarként fél évet élt ebben - a Happy Planet Index felmérése szerint a világ legboldogabb országaként minősített - kis közép-amerikai államban. A minősítés egyébként nem a GDP-n vagy az általános életszínvonalon, hanem alapvetően az ország lakosainak elégedettségén és élethosszán alapszik. Érdekes a rangsor, amelyben Albánia sokkal boldogabb, mint az Egyesült Királyság, és pl. Luxemburg az utolsó előtti a felmért 140 országból. Magyarország a 69.

 

Costa Ricát a kutatók az élő Édennek nevezik. Valóban gyönyörű és hihetetlenül gazdag a természet. Csodálatos állatok és növények, homokos tengerpart - a jómódú turisták és az odaköltöző tehetős amerikai nyugdíjasok ennyit látnak és élnek meg. És a lakosok közül valóban kiemelkedően sokan érik meg a száz évet.

Ugyanakkor egyáltalán nem olyan magas az életszínvonal. A főváros gyakran szenved a szmogtól, egyszerű kockaházak poros udvarokon, mindennapos, hogy elmegy az áram, nincs bekötött gáz, internet is alig. A legszebb partszakaszok külföldi kézen vannak, a "munkamorálra" pedig inkább a ráérősség, pontatlanság, lustaság a jellemző. Az otthonok nagyon egyszerűek, nincs felhalmozás, gyűjtögetés, gazdagság.

"Tárgyak helyett emberekkel töltik meg az életüket."

És boldogok. Olyannyira, hogy a panaszkodás egyenesen visszataszító. Egyszerűen nem csinálják. Hanem szinte ellentmondást nem tűrően, minden kétség nélkül, természetesen pozitív az életszemléletük, boldogan merülnek el országuk szépségeiben, irigylésre méltó önbizalommal fogadják el önmagukat és honfitársaikat, élvezik és értékelik a közbiztonságot, hogy egyáltalán van ingyenes közegészségügyi ellátás, és békében élhetnek.

Nem hiszem, hogy tudnék ott élni. Egészen más mentalitás. Mégis elszorül a szívem, ha a magunk búbánatos népére gondolok, akik szívében az állandó önmarcangolás és az örök mások-hibáztatása csodálatos harmóniában megfér. Akikből sokszor a panasz és vádaskodás egy lélegzettel szakad ki. Akiket politikai pártok (mindegy melyik!) gyűlölet-kampánnyal, ellenségképekkel és negatív jelszavakkal tudnak igazán tömegében megmozdítani. De nem akarok most negatívan vádaskodni-keseregni én is.Tudom, hogy magamon kellene kezdenem a másképp-látást.

Kimondani arra, amennyi van, hogy ó, bőven elég! Arra, amit látok, hogy mennyi szépség! A táj, ahol élek, az emberek, akik közt morzsolódom és hordoztatom, a vásott gyerekek, a fáradt öregek, a rohanók, a szürkék... hogy gyönyörűek és színesek. "Pura vida" - pusztán az élet maga: boldogság.

És már tudom, hogy van ilyen, képes vagyok rá, megtörténik: a hálaadó imádságban. Nem amikor nagy öröm ér, hanem amikor úgy roskadok le Isten elé, fáradt megkeseredéssel, hogy most azért is megköszönöm Neki. És ahogy elkezdem mondani, hogy mégis mit, úgy jön sorban egyre több minden, buknak fel apró és nagyobb dolgok, fénylik át a rosszon is a mégis miért jó, és mosódik ki belőlem a nincs és rossz keserűsége.

Valahol ebben lehet Costa Rica együgyűnek tűnő boldogságának igaza. "A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe. Jobb a kevés az Úr félelmével, mint a sok kincs, ha nyugtalanság jár vele. Jobb egy tányér főzelék ott, ahol szeretet van, mint hizlalt ökör, ahol gyűlölet van." (Példabeszédek 15,15-17)

Hozzászólások