Az Index információi szerint 94 éves korában elhunyt Biszku Béla egykori kommunista belügyminiszter. A portál értesüléseit megerősítette a Mazsihisz szeretetkórházának igazgatója is.

Biszku Béla volt az egyedüli pártállami vezető, akit az 1956-os sortüzek kapcsán bíróság elé állítottak, ugyanakkor halálával a persorozat jogerős ítélet nélkül ér véget.

 

Meghalt Biszku Béla - mandiner.hu
 

Meghalt Biszku Béla, béke poraira. Nem tudom, mi lesz a fejfáján: kereszt, ötágú vörös csillag, esetleg valami más, mindenesetre most tényleg odaállhat az Igaz Bíró, a Legfőbb Ítélő elé. Ott nincs jogi csűrés-csavarás, ügyeskedés, ott nem lehet mindenféle történelmi kényszerhelyzetre, parancsra hivatkozni. A legjobb is, ha Biszku Béla és társai cselekedeteit rábízzuk a Történelem Urára, és arra a történelemre, amely azért mégiscsak ítéletet mondott Kádár és hóhérai fölött. Mégis, van, lehet hiányérzetünk, hiszen az igazság azt mondatja velünk: kell, hogy jogilag is feleljen az, aki hozzájárult százak halálához, életek, családok tönkretételéhez. 

Márpedig hiányérzetünk csökkenéséhez Magyarországon nem járult hozzá sem a rendszerváltozás, sem az azt követő időszak. Megdöbbentő: Biszku Béla volt az egyetlen, akit a sortüzek miatt bíróság elé állítottak - és őt sem a 90-es évek elején. Egy provokatív riport kellett hozzá, hogy egyáltalán feljelentés szülessen. Ki tudja, talán nem volt politikai akarat, vagy a közvélemény fáradt bele, hogy a rendszerváltozás után a régi bűnöket elővegyék, talán a rendszer puhulása, jóléte feledtette el sokukkal, milyen volt a kádári megtorlás. 

Persze, olykor-olykor előfordul a történelemben, hogy gyilkosokat felmentenek, hogy hóhérok nemzeti pantheonokban alusszák örök álmukat. Érthetetlen, hogy egyesekért ma is tízezrek rajonganak, miközben magyarázzák, kisebbítik szörnyű rémtetteiket. 

Márpedig ennek nem így kellett volna történnie. Nem azért, mert bárki bíróság előtti elítélése bármiféle elégtételt is jelentene: az idő kerekét sajnos nem lehet visszaforgatni. Az elmenekült kétszázezer magyar nem jön vissza, a tönkrement életek nem javulnak meg, holtak ettől nem támadnak fel. Mégis, talán könnyebb lenne lezárni úgy a huszadik század történelmét, annak sötét és komor vörös évtizedeit, hogy nincs fájó hiányérzetünk. Ezerkilencszázötvenhat hatvanadik évfordulóján talán könnyebb lenne úgy „elmondani fiainknak” fájdalmas tragédiáink eme fejezetét, hogy nem kell magyarázkodnunk. Annál is inkább, mivel az októberi forradalom és szabadságharc még élő hősei, szemtanúi lassan-lassan elszólíttatnak közülünk. 

Tudom, most sokan a keresztény bűnbocsánatot kérik számon tőlem, nos, a bocsánatkérés, így a bűnhődés elmaradt, aki áldozattá vált, talán megbocsátott. Legalábbis ez a kegyelem: ha képes vagy nem gyűlölni a fájó sebekért. Én csupán a földi igazságszolgáltatás lassú és feledékeny malmai fölött értetlenkedem.

Nézem a képen ezt a szegény, öreg, beteg embert, aki valószínűleg évek óta nem volt tisztában korábbi cselekedetei súlyával. Egyszerűen eljárt felette az idő: megöregedett, öregségére elbutult. Az öregség nem a szembenézést, a bűnvallást, a múlt felett való eltöprengést váltotta ki belőle, hanem a régi bűnökhöz való görcsös ragaszkodást. Úgy halt meg, hogy nem kért bocsánatot.

Azt hiszem, ez az ő igazi büntetése.

 

 

Hozzászólások