Ahogy a bűn, úgy annak szankcionálása is társadalmikulturális konstrukció...

Pedofília Magyarországon - nol.hu


Igen figyelemre méltó a fenti tudományos igényű dolgozat, még akkor is, ha a szerző és a felvonultatott szakirodalom csak abban erősítik meg az olvasót, hogy az illetékes szakterületeknek a „normálistól eltérő” szexuális magatartásminták eredetéről, s ezért megítéléséről nincs konszenzuson alapuló, egységes álláspontjuk. Csakhogy ami mégis szembetűnő, a tanulmányban érzékletesen prezentált gondolkodásmód: eltűnt az abszolútum, nincs jó és rossz. Ehelyett „társadalmi-kulturális konstrukciók” vannak.


Magyarán, az, hogy erkölcsileg mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen, mi számít bűnnek, s mi nem, történetileg és kulturálisan meghatározott. Az erkölcsi kategóriák, a társadalmi normák rendszerei tehát konstrukciók, amelyeknek semmiféle végső, objektív alapja nincs, s ebből következően nincs semmiféle abszolút mérce, amelyhez képest az egyes szexuális magatartásminták mérhetők lennének. A „társadalmi-kulturális konstrukciók” egyenrangúak, minek következtében a különböző, történetileg fixálódott erkölcsi világrendek akár érvanyagként is használhatók (ld. antik görög kultúra). E kulturális relativizmus következtében értelmét veszti a zsidó-keresztyén kultúrában megismert gondolkodásmód, eltűnik a „bűn”, a "jó" és a "rossz" fogalma, s az erkölcsi értékítélet a különböző szakterületek feladatává válik. 

Azt kell mondjam, a szerző által felvonultatott gondolkodásmódban ma semmiféle újdonság nincs.  Sajnos. Ha viszont egy társadalom moralitása csak konstrukció, s ezt a társadalmat alkotó emberek ekként is élik meg, akkor elvész a „jó” és „rossz” abszolút jellege: ettől kezdve minden lehetséges. Nem véletlen, hogy e logika mentén a szerző egészen abszurd végkövetkeztetésre jut. Elmegy egészen odáig, hogy miután az erkölcsi ítélet mindig konstrukció, magyarán, az a jó vagy a rossz, amit az emberek momentán annak tartanak, könnyen lehetséges, hogy a pedofília pusztán azért rossz, mert az emberek túlnyomó többsége annak tartja. (Azért tartja annak, mert ez is történetileg meghatározott – bezzeg a görögök nem tartották annak.)  Hiszen – szól az érvelés – nem is biztos, hogy egy kiskorúnak egy ilyen szexuális élmény rossz élmény:

„Ehhez képest kétségtelen tény, hogy a gyermeket egészen fiatal korában (iskoláskor előtt) nem zavarja a molesztálás, nem zavarja a szexuális „abúzus” (amennyiben nem jár erőszakkal), mivel azt hiszi, teljesen természetes például az, hogy az apja fajtalankodik vele, és a pubertást közvetlenül megelőző időben jön csak rá arra, hogy ez valahogy mégsem természetes (Balog–Virág, 2000). Ez a következő következtetésre adhat okot: amennyiben csak akkor kezd el szégyenkezni, akkor kezd szorongani, akkor válik magába fordulóvá, egyszerűbben: attól éri lelki sérülés a gyermeket, hogy rájön, hogy a társadalom elítéli, amit vele tesz a felnőtt, és nem a cselekvéstől magától, akkor azt kell mondanunk, hogy maga a társadalom teszi a gyermeket sérültté, azzal, hogy devianciának minősít egy olyan cselekedetet, ami egyébként a gyermekre e megbélyegzés nélkül nem gyakorolna „káros” hatást.”

Magyarán, nem is biztos, hogy a pedofíliával van a baj, hanem azzal, hogy a jelenkori társadalom elítéli, s ez bűntudatot ébreszt a gyermekben.  A probléma tehát egyfelől az, hogy az erkölcsi ítélet történeti (értsd: átmeneti) jellege nem tudatosult, másfelől az, hogy ennek az ítéletnek „káros hatása” van a gyermekre.  Az pedig, hogy a szexualitás, mint olyan, azért a fizikai örömszerzésnél lényegesen komplexebb jelenség, a szerzőt egyáltalán nem zavarja. Tehát: mindent szabad, ami az egyéneknek kölcsönös örömöt okoz, mert hiszen a moralitás csak konstrukció, s mint ilyen, eleve felmentést ad. Nincs abszolút mérce. Eltűnik a zsidó-keresztyén hagyomány erkölcsi világképe, amely nem ismeri a moralitás konstruált jellegét, s ha mégis maradt még valami csökevény belőle, akkor az ebből fakadó „káros hatásokat” kell kezelni. Amúgy a problémakezelés színtiszta hedonizmus. Ha mindenkinek öröme telik benne, mi a probléma? Nincs szó itt már az önfegyelem, az önkorlátozás, a lemondás, a bűntudat, bűnbánat, az emberi esendőséggel és erkölcsi elégtelenséggel való szembesülés kultúrájáról. De nincs szó az erkölcsi értékek közösségi vonatkozásairól sem. A társadalom egymástól izolált egyének halmaza, minek következtében az erkölcs, mint a tágabb közösség belső kohéziós alapja elveszíti jelentőségét. Erkölcs és közösségi sors már nincs kapcsolatban egymással. Egyetlen érték van: az egyén öröme, azaz felhőtlen azonosulása önmaga zűrzavaros belső világával, s ezt pedig csak úgy lehet erkölcsileg megalapozni, ha minden erkölcsi érték viszonylagossá válik: konstrukció lesz belőle.

Nyilvánvaló, hogy ez a világkép egyértelmű szembehelyezkedés a zsidó-keresztyén hagyomány erkölcsi világképével, amelynek az alapvonása a Törvény abszolút érvényességének a fenntartása, ugyanakkor a folytonos szembesülés a Törvénynek való teljes  megfelelés lehetetlenségével. Az e dolgozatban is prezentált szemléletmód viszont úgy menti fel az embert, hogy felfüggeszti a nyugati moralitás alapvetően transzcendens vonatkozásait, s puszta történeti konstrukciót csinál belőle.

Ez viszont tragikus. Ha ugyanis az erkölcsi világrendek csak történeti konstrukciók, amelyek ráadásul egyenrangúak, akkor megszűnik az abszolút értékekbe vetett hit lehetősége: minden viszonylagos, és minden megkérdőjelezhető. Egy ilyen világképbe természetszerűleg nem fér bele a zsidó-keresztyén hagyomány, amely a Törvényt – nagyon is racionálisan – Istentől eredezteti.  E szemléletmód racionalitása pedig abban van, hogy történeti-kulturális síkon tényleg nem áll az ember rendelkezésére semmilyen olyan végérvényesen bizonyított viszonyítási pont, amelyre a jó eszméjét alapozni lehetne. Igenis, teljesen racionális az a hitben megfogalmazott feltételezés, hogy ha Isten, mint a jó eredete „megszűnik”, ezzel eszmeileg megszűnik az erkölcsi értékek abszolút jellege is, s tényleg minden csak konstrukcióvá válik. Ez azonban gyakorlatilag társadalmi szintű morális önfelszámolás, mert összeroppan a társadalmat megtartó és összetartó belső erkölcsi kohézió eszmei alapja: nincs miben hinni. A jó is csak konstrukció. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy egy adott társadalom miként tekint az általa vallott értékek eredetére. Abban a pillanatban, amikor az erkölcs konstrukcióvá, azaz viszonylagossá válik, s elveszíti abszolút jellegét, az egyéni öröm és szabadság lesz a jó mércéje. Ez a dekadencia kezdete.

Mert a hit által elfogadott erkölcsi világrendnek nem az a lényege, hogy aki azonosul vele, az „jó”, aki meg nem, az „rossz”. Hanem az, hogy van abszolút erkölcsi viszonyítási pont. Ha viszont ez nincs, akkor csak a jog kényszerítő ereje maradt, mint a hit nélküli társadalom moralitásának egyetlen szabályozó kerete.

Ha ez így van, akkor kezdődhet a visszaszámlálás: Európának annyi.

Hozzászólások